Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
A magyar szépség szabályainak minden részben megfelelő mivoltuknál, lóratermettségüknél fogva a kunok még Mária Terézia királynőnktől azon kitüntetést és kedvezményt nyerték, hogy 1848-ig a kun fiúkat a huszársághoz sorozták. így keletkezett a monarchia „szemefénye": a Nádor huszárezred. Párizs megszállásakor a Nádor huszárok vonultak az élen - vitéz óbesterük, Simonyi Józseffel - a francia fővárosba. Huszár mivoltukra büszkék is voltak a kun fiúk. Sarkantyúviselésüket leszerelésük után is megtartották, nemcsak a nyalkább fiatalemberek, de az öregedő emberek közül is számosán. Még az 1890-es években is láttunk a szőlőkben is sarkantyús csizmában dolgozó idős embereket, pedig kapálás közben fel-felbukdácsoltak a szőlőtőkékben. Az Alföldön a legtöbb szépen fásított tanyája Halasnak volt. Kisebb-na- gyobb bokorerdők pedig az egész határt ékesítik. Ez teszi az idegenek előtt olyan széppé és vonzóvá a halasi határt, melynek szépségét a Sóstó és különösen a Fehértó páratlanul szép és gyógyhatású vizei is emelik. A Fehértó mellett elterülő ún. „Városerdeje" is kellemes és régi kirándulóhelye a város és a szomszédos községek lakosainak. E remek és szép nyár- és tölgyerdőnk madárbősége - mint Csörgey Titusz ornitológusunk megállapította - egyedülálló Magyar- országon. Sátraikat a halasi és a többi kiskun is csak nehezen és sokára cserélték fel házakkal, s kivált eleinte azok mutatósságára nem sokat adtak. Fennmaradt a híre, hogy Gózon József gazda, még az 1840-es években is, amikor a Felszegen házat építtetett, a pallérnak így kiabált fel: - Takaros né lögyön ám hé! Még a 90-es években is kirívó példáit láttuk Halason a haladó kor újításai lebecsülésének, s a régi élet visszakívánásának: Csikós István és egy másik társa, a város építési szabályrendeletében foglaltak kigúnyolásával a városszéli vályoghányó gödrök között a „magukcsavarintotta" kunyhóban a szabadföldeken vertek fészket, „míg Szűry biztos ki nem hössentette onnan őket." A régi építkezések tárgyi bizonyítékai elfogyóban vannak. Annyi bizonyos, hogy a városban lakást nehezen szokták meg a kunok. Ha csak szerét tehették, kikövetkeztek a síkra, s ott tüzelgettek. A pásztortüzeket annyira kedvelték, hogy ez a tüzelgetési vágy az utóbbi évtizedekig figyelemmel kísérhető volt a pusztai szárnyékoknál látható pásztortüzek, s az öregszőlőkbeli, ún. esti budártüzek lobogtatásában, kivált úgy szőlőérés, zsendülés idején. Falvaikat - védett helyeken - így Halast is a nádastavak mellé és közé építették. Házaik megépítésekor az utcák vonalára alig ügyeltek. Mint öreg Modok Sándortól hallottuk: „a hun az ökrök az agyagos szekérrel mögálltak, ott az agyagot lehúzták, s megkezdték az alapok kiásását. Nagyapáink kerítést se igen húztak, hanem szabadon járhattak egymás telkein körösztül. Sokan élő sövénnyé' mög falkerítésse' kerítköztek, aztán így alakút ki lassikán az utcák vonala! Sokan háttá' vetötték az utcának a házat! Nem vótak ulyan kíváncsiak az embörök - mint máma, - hogy kik járkának az utcákon? Ott vöt a családokba a sok kölök, mög a főnyőttek is rakáson! Együtt 14
