Berki Andorné Gyenizse Julianna Katalin: Halasi emlékeim - Thorma János Múzeum könyvei 12. (Kiskunhalas, 2002)
szüretkor szokott nálunk dolgozni. Láttam egy kis házat. Gondoltam, megkérdezem, hátha tudnak kocsit adni, ami kivisz a tanyára. Odaértem, csengő persze nem volt. Belépve a házba egy öreg nénit és az ismert fiatal embert találtam. Nem tudom leírni azt az elképedést, amivel fogadtak. Mindjárt azt kérdeztem a fiútól, van-e itt a közelben olyan tanya, ahol ló van. Ha volna legyen szíves kérdezze meg, nem vinnének-e ki a tanyára. A fiú elment. Én mint a mesében, az öreg nénivel maradtam. A néni hozott lekváros kenyeret. Kedvesen kínált. Sajnálkozott, hogy nincsen más. A fiú visszaérkezett azzal, hogy senki nem meri befogni a lovát. Hát jó, mondtam. A fiút kérdeztem, maga eljönne-e velem? Elmegyek, mondta. Szerencsére volt egy gyümölcsszedő bot náluk, azt magához vette. A néni az ajtóig jött, szerencsével járjanak, mondta. Mi elindultunk. Út sehol! Nem tudtuk árok felé megyünk-e, vagy a szokott úton. Közben én azt gondoltam, hogy beszélni kellene, mert mi lesz, ha elalszik a gyerek. Ugyanis ő sem szólt egy szót sem. Egyszer láttam, hogy nem a Vigyázó major előtt megyünk, de a nagy messzeségben látható volt valami mozgás. A fiú megszólalt, és azt mondta, nem tudunk a megszokott úton haladni. A Vigyázó majorban van egy tó, ami most be van fagyva és a földünkkel határos. Ezen kell átmenni. Jó, mondtam, menjünk azon. Néha recsegett, ropogott a jég alattunk. Mi csak mentünk. Egyszer csak azt láttuk, hogy a messzeségben az egyik kocsisunk szénát visz az istállóba. Na! Itthon vagyunk, de mégsem volt egyszerű a dolgunk, mert a magas parton fák voltak. A hó a lábunk alatt itt-ott beszakadt. Végre mégis kijutottunk. Mikor a cselédség meglátott, nem tudtak szóhoz jutni. Ekkor éppen ebébidő volt. Kínáltak bennünket. Azt hiszem, a fiú elfogadta, mert éhes lehetett. A gyerekek örömükben engem körültáncoltak. Amint meghallották miért jöttem, azt mondták, ők is tudják, hogy ilyen időben nem lehet lovat befogni. így nem is akarták behozni a disznót. Jó hírt is mondtak, azt hogy a parcellákból való szénahozatalkor feltört úton már vissza tudunk indulni. A cselédség kikísért az útig. Mikor elválltunk, jó utat kívántak. Most már a régi úton haladtunk. Ez nem azt jelentette, hogy valóban jó út volt, de biztonságosabb, mint a jövetelünk útja. Amint Musáékhoz értünk, a fiú elköszönt. Mondtam neki, majd jöjjön el és az édesanyjának küldünk lekvárt, s egyéb élelmet. Azt hiszem, ha ez a fiú megnősül és gyerekeinek ezt a viszontagságos utat elmondja, azok biztosan szájtátva hallgatják majd, félve attól, hogy a farkas is megjelenik. Lassan feltűntek a város lámpái, tehát már itthon vagyok, gondoltam. Szerettem volna Anyjáékhoz benézni, de mégis inkább Violát és Bandit választottam. A lakásban Zsuzsi és Viola között nagy játék volt. Mesélték, hogy a kutya elveszett, de az utca fáira kiírták és így megkerült. Zsuzsi emondta azt is, hogy az egész vendéglői asztaltársaság együtt maradt. Bandi negyedóránként jött haza, hogy itthon vagyok-e. Mikor megtudták, hogy hazérkeztem, akkor ment mindenki az 62
