Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság. Emlékkönyv a Kiskunhalasi Izraelita Hitközség 150. évfordulójára - Thorma János Múzeum könyvei 10. (Kiskunhalas, 2001)
Beszédek 2001 - Fröhlich Róbert: A kiskunhalasi mártír megemlékezésre (2001. június 10.)
ni. Fiák pusztulásával megszűnt a támasz, a csöppnyi biztonság a bizonytalan percekben, a leányok hangja nem vidította fel többé a család mindennapjait... de hiszen nem is volt már család... Öregektől vették el a jogot a méltó, emberhez illő elmúláshoz, unokák fosztattak meg soha meg nem pillantható nagyszüleiktől, s csak a kérdés maradt: nekem miért nincs...? Binőurénu, fiataljaink vesztek el, csecsemők és az életet éppen megtekintő gyermekek. Mennyi minden lehettek volna még? Lehettek volna oktatók, sportolók és művészek, rabbik és ámsok. Fájdalom, hogy nincsenek, fájdalom minden kioltott élet, azoké, kik a család, a barátok voltak, s azoké, kiket nem is ismertünk. Belénk hasít a gondolat: megölték gyermekeinket, s vérükkel elfolyt az utódok élete, a soha meg nem születettek lehellete is. Kóló ónon vájélách, kén jajrédsőajl tájjáále A felhő elenyészett és eltűnt, aki leszállt a síri világba, nem jön többé fel. Bárhogy sírunk, a fájdalom és a gyász bármennyire is fojtogat bennünket, a szomszéd kislány esküvőjét már sosem láthatjuk, a boltos nem ad többé kenyeret, a rabbi szava nem csendül fel, nemes elődök nem okítanak már erényre. Árván, elhagyatottan áll a nagy város, megbékélt már a hiányukkal, lakóit talán már nem is siratja. Csupán mi, túlélők és leszármazottak állunk sírok közepette, gyászoljuk azokat, kiknek nincs hantjuk a földön. Mi válaszolunk könnyekkel a sokszor gonosz indulattal feltett kérdésre: nem elég még a gyászból, nem elég még a holtak siratása?! Az is siratja apját, anyját, kinek szülei ágyban, párnák közt hunytak el. Az is gyászol, míg csak él, ki ellátogathat egy hanthoz, hogy kisírja bánatát. Hogy lenne elég gyászolni azokat, kiket vágóhídra vittek, kik fegyvertelen álltak az aknamezőkön, kiket elevenen vetettek tűzbe?! Hogy ne sirassunk milliónyi életet, kik büntelen váltak áldozattá, kiknek a kegyetlen és kínokkal teljes halála után még a testét is meggyalázták?! Szünhet-e a fájdalom, míg köztünk járnak a megmenekültek, a pokol légióinak kisszámú túlélői, szűnhet-e a fájdalom, ameddig csak zsidó szív dobban a földön?! Fogalommá lett a szó: Holocaust. Ötvenhét esztendő múltán, mikor már alig vannak köztünk a rettenetes múlt hiteles tanúi, csodálatos gesztust tett zsidó állampolgárai felé a magyar Parlament. Emléknapot ültünk az országgyűlés csipkés tomyú épületében, az első, magyar földön létesített gettó felállításának évfordulóján. Fanfárok hangjai mellett és a legfőbb közjogi méltóságok jelenlétében zajlott a megemlékezés, magasztos beszédek hangzottak el, s valamilyen történelmi igazságtétel gyanánt abban a teremben, melyben meghozták a zsidótörvényeket, Káddis és Kél Mólé Ráchámim hangzott fel a törvények áldozatainak emlékére. Fogalommá lett a szó: Holocaust. Teljes megsemmisülésre szánt égőáldozatot jelent, s nemigen hihető, hogy volna még egy nép, mely teljességében átérzi e szó pokoli jelentését. Ugyanazon a napon, mikor az állam hathatós segítségével meggyilkolt lakosaira emlékezett a magyar országgyűlés, törvényt ültek a törvényhozás épületében. Át nem érezve a reggeli emlékezést, a szó rettenetes erejét, honatyáink elvetették a Holocaust tagadásáról szóló törvényt! Nem számít bűnnek, ha valaki kijelenti: Auschwitz hazugság, nem bűn ma ebben az országban, ha mártírjainktól az életük után még a kegyeletet is el akarják rabolni! Jákob hangján szóltak a fanfárok, de mögöttük meglátszott Ézsau szőrös, kést ragadó keze! Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt. Számtalanszor omlott apáink vére e földre. Mi azért vagyunk ma itt, hogy ne engedjük elfelejteni az ártatlanul ontott vért, emlékezzünk a mártírokra, szeretteink embertelen szenvedéseire, s emlékeztessünk: vagyunk, élünk, és örökké ébren tartjuk szavainkkal és tetteinkkel a világ lelkiismeretét! 280
