Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság. Emlékkönyv a Kiskunhalasi Izraelita Hitközség 150. évfordulójára - Thorma János Múzeum könyvei 10. (Kiskunhalas, 2001)
Beszédek 2001 - Gyertyán Ervin: A Holocaust utóélete. A 150. évforduló ünnepére (2001. augusztus 26.)
A holocaust utóélete A Kiskunhalasi Izraelita Hitközség 150. évfordulójára 2001. augusztus 26. Gyertyán Ervin Kezdhetném úgy is, ahogy a meséket szokás: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Kiskunhalason egy zsidó közösség. Ma már csak az emléke él néhány emberben, aki vagy túlélte elpusztítását, vagy vette a fáradtságot, hogy utána nézzen történetének. Jómagam, tudomásom szerint, nem ebből a közösségből származom. Csak Köves Iván barátom közvetítésével kerültem ide. Mégsem érzem illetéktelennek magamat, hogy odaüljek a sorsára, történetére, felvirágzására és elpusztulására emlékezők sorába, akik saját szüleikre, nagy- szüleikre, vagy még távolabbi őseikre gondolhatnak vissza, amikor a halasi hitközség százötven éves történetét felidézik. Magyarország, sőt egész Európa, különösen Közép- és Kelet- Európa ugyanis tele van Kiskunhalasokkal, helyiségekkel, ahol virágzó zsidó közösségek éltek, s ahol ma nincs, vagy alig van aki övéire, saját őseire, hozzátartozóira emlékezhet, amikor múltjuk, történetük szóba kerül. Én úgy gondolom, hogy e közösségek bármelyikéből származzon is a túlélő, mindegyik gyászának éppúgy örököse, mint sajátjáénak. A zsidó vallási tradícióban különben is kiemelkedő helyet foglal el a történelmi visszaemlékezés. Ünnepeink, azok kivételével amelyek a még agrárius nép mezőgazdasági eseményeit örökítik meg, vagyis amelyeket természeti ünnepeknek nevezhetnénk, a történelmi visszaemlékezés ünnepei. S nemcsak a mítoszok ködébe vesző eseményeké, hanem - és főleg - olyanoké, amelyeknek valóságalapjuk van, amelyek - ha később mitizálódtak is - de megtörténtek. Gyászünnepeink, böjtjeink történelmi tragédiánkat, örömünnepeink a fenyegető tragédiáktól való megszabadulást örökítik meg és rögzítik a zsidó öntudatban, még akkor is, ha agnosztikus zsidóról van szó; akit már nem a vallásos meggyőződés, hanem a kulturális kegyelet köt az ősi hithez. De - s ezzel a ténnyel egyszer már szembe kell néznünk - a biblikus kor nagy népi tragédiái - amelyektől, így vagy úgy, de mindig megszabadított az Isten - vagy a vallásban már nem rögzített középkori és újkori pogromok, zsidómészárlások - arányaikban, szörnyűségeikben, kegyetlenségükben, nem összemérhetőek a soá, a holocaust iszonyatával. Az egyiptomi rabságból - amely „csak” rabszolgaság volt - csodáit is hadrendbe állítva kiszabadított az Isten, a babiloni száműzetés is véget ért, a zsidó nép túlnyomó többségében megmenekült. A holocaust népirtásába túlnyomó többségünkben belepusztultunk. Tarkón lövés, sortüz, éhínség, járvány, elgázosítás, végkimerülés, a halál teljes eszköztára - mozgósítatott elpusztításunkra. S csak maroknyian éltük túl ezt a tudatosságában, tervszerűségében, méreteiben, technikai színvonalában az egész világtörténelemben példátlan emberirtást, amelyben Kiskunhalasnak oly sok testvérvárosa és a kiskunhalasi zsidó közösségnek oly sok hasonló sorsú testvéri közössége van - vagy pontosabban volt - Európa különböző országaiban. A holocaustnak napjainkra hatalmasra duzzadt az irodalma. írók, történészek, filozófusok, szociológusok, pszichológusok serege kísérelte meg megfejteni a megfejthetetlent, a civilizált kannibalizmus, a gigantikus nagyiparrá növelt népirtás, a nagyüzemi tömeggyilkosság modem barbarizmusának titkait. Én most nem erről kívánok szólani, hanem arról a kérdésről, amelyet kevesebbszer vizsgáltunk, bár az utóbbi időben különösen aktuálissá vált. A holocaust hatását, ennek a hatásnak a történelmi alakulásait szeretném vázlatosan áttekinteni a holocaustot követő fél évszázadban, mind az egykori üldözöttek, mind az egykori 281
