Jankó Ákos: Kiskun parasztverselők - Thorma János Múzeum könyvei 9. (Kiskunhalas, 2001)
Voigt Vilmos: Bevezető
tehetség felbukkanását. Aki ismeri Arany János életrajzát, észre kell hogy vegye, csakugyan volt ilyen kitörési lehetőség, ám csak igen ritkán valósult is ez meg. E ritka kivételek sorában a legfényesebb hagyomány a kiskunhalasi „népköltők” tevékenysége. Nem társtalan, nem előzmények nélküli, ám ilyen formában és mértékben másutt nem virágzott ki. Az egész magyar folklór, sőt irodalomtörténet szempontjából is egyedülálló jelenség, amelynek minél teljesebb megismeréséért mindent meg kell tennünk. A mostani kötet fontos lépés ebben az irányban, ám nem az első és még kevésbé sem az utolsó. Még most sem írták meg a halasi népköltők életrajzát, nem állították össze müveik teljes jegyzékét, nem vetették össze a különböző kéziratokban (és ezek másolataiban) található szövegeket, nem állapították meg pontosan az egyes szövegek megfogalmazásának idejét. Megannyi olyan feladat, amelyet eddik csak a „hivatalos” költők életművével kapcsolatban volt szokás igényelni. Ám aki elolvassa a halasi „népköltők” műveit, maga is minél több, minél pontosabb információt szeretne róluk megtudni. Természetesen az érdem a költőké és közönségüké. Ám az utókor két kutató áldozatos tevékenysége nélkül nem ismerhette volna meg a végül is csak néhány kéziratban ránk maradt, gazdag halasi népköltői hagyományt. Nagy Czirok László (1883 - 1970) a halasi népköltő Gózon István unokája volt. Tőle és más adatközlőitől is rendkívül gazdag népi ismeretanyagot gyűjtött össze, s tett közkinccsé. Noha életének nagyrészében köztisztviselőként működött, a halasi hagyományokat mindvégig érzéssel kutatta, s „írástudó” adatközlőivel novellaszerű történeteket jegyeztetett le, majd az 1930-as években előbb Györffy István professzor, később a Kiskunságon gyűjtő Tálasi István bíztatására ugyanezekkel a rendkívül intelligens és kiváló íráskészséggel rendelkező gazdaemberekkel „néprajzi gyűjtésnek” számító emlékiratokat készíttetett. Az egész magyar néprajztudományban ismeretlen volt az a gyakorlat, hogy a népéletet már általánosítani is tudó paraszt emberek, akik számára a toll és papiros nemhogy idegen, inkább meghitt barát volt, oly sok mindenre kiterjedő, hihetetlenül gazdag élettapasztalataikat összegezhették írásban. Tömörkény István, Móricz Zsigmond és talán a néprajzkutató Kiss Lajos leírásai vetekedhetnek ezekkel hitelességben. Nagy Czirok „egyezséget” is kötött Györffy Istvánnal, hogy az így szerzett kéziratok a budapesti központi néprajzi archívumba kerülnek.(Ez ma az Ethnológiai Adattár a Néprajzi Múzeumban). Ez így is történt, s magától értetődő módon mind Nagy Czirok, mind Tálasi a maguk néprajzi monográfiáiban, tanulmányaiban sokszor kiaknázták a halasi „népi írók” kiválóan megfigyelt és bemutatott írásait. Ám más egy néprajzi leírás és más egy költői mű. Előbbi lehet pontosabb, ám utóbbi nemcsak szebb, hanem fontosabb is éspedig nemcsak az írók, hanem közönségük (hallgatóik vagy olvasóik) számára is. Szerencsére Nagy Czirok erről sem felejtkezett meg. Az ilyen kéziratokat is eljuttatta a budapesti archívumba, majd amikor köztisztviselőként nyugdíjba ment és 195lés 1953 között a halasi Thorma János Múzeum vezetőjeként dolgozott, külön figyelmet fordított erre a hagyományra. Az élete végéig kiváló memóriával, elbeszélő készséggel és munkakedvvel rendelkező Nagy 6
