Jankó Ákos: Kiskun parasztverselők - Thorma János Múzeum könyvei 9. (Kiskunhalas, 2001)

Kiskun parasztverselők

Régebbi vásároknak is ismerős alakjai lehettek azok a rokkant, beteg vagy munkából kiöregedett családtalan emberek, akik verseket énekelve koldultak és az így szerzett adományokból tartották fenn magukat. Ezek a vásári énekesek vagy másoktól tanulták verses énekeiket, vagy maguk találták ki, de azokat nem írták le, hanem fejben tartva, sokszori énekléssel állandóan csiszolták, alakították. Céljuk nem hírközlés, nem is verseik terjesztése, hanem pillanatnyi érzelmi hatások keltése és a vásárokon, búcsúkon megfordulók adakozásra való indíttatása volt. Énekeik a parasztverselésnek és előadási módnak egyik legősibb emléke. Míg a vásári énekesek működése a paraszti kultúra szájhagyományozó korszakába nyúlik vissza, addig a hírversírók és históriások átmenetet képeznek a parasztság szóbeliségen és írás-olvasáson alapuló kultúrája között.

A vásári énekesek, hírversírók és históriások alkotásai mellett a paraszti verselési ösztönnek újabb megnyilvánulásával találkozunk a XIX. század második felében. Mint ahogy Gergely Lajos egy székely parasztverselőről írja, „...Megvan némely székely eklézsiában azon szokás, hogy a pap alkalmilag jó hosszúra nyúlt versekben búcsúztatja el halottját hátramaradott szüleitől, atyafiaitól, szomszédaitól, jó embereitől, s a jelenlévő minden rendű és rangú szomorú gyülekezettől. Mi ha megtörtént, akkor a kántor áll elé, ő sem akar elmaradni, kisebb lenni, eléveszi két- három napig faragott versét, s valamely siralmas nótát fogván rá: még inkább iparkodik megindítani a bánatos szíveket, mint elébb a tiszteletes úr. Rendesen az szokott ,jobb” búcsúztató lenni, amelyik több könnyet csal ki főleg a „fejér népek” szeméből, s melyik leginkább megríkkatja az érzékeny hallgatóságot.”12 A pap és kántor sirató, búcsúztató verseinek mintájára, a parasztok is hasonlókat kezdtek írogatni. Halotti siratóénekeken és búcsúztatókon kívül azután más alkalmi verseket is költöttek. A lakodalmakra, névnapokra, torokra készített verseket társaik szívesebben hallgatták, mint bármilyen más rigmust. Korda Imre kiskunhalasi tanár egyik parasztköltőről ezeket írja: „Akik a magyar köznéppel közelebbről érintkeznek, nem ismeretlen előttük az un. paraszt poéták alakja. Majd minden városban, faluban van egy-egy gatyás, szűrös ember, aki hétköznap a kasza, kapa nyelén vagy az eke szarván izzad, ünnepnapjait s a téli heverő napokat pedig azzal tölti, hogy olvas, cadentiákat farag, valósággal „ír” s írásai aztán kapós olvasmányok egy-egy összejövetel, borozás vagy vasárnap délutáni szórakozás közben.”13 Sokan voltak, többnyire az öregebbek között, akiknek már egyéb kenyérkereseti lehetőségük sem volt, mint a versírás. Verseiket kinyomatták és pénzért árulták. Öntudatosabb, tehetségükre büszke parasztköltők csak maguknak verselgettek, verseiket nem nyomatták ki, minden kezük ügyébe kerülő papírlapot teleírtak, s müveiket egymás mulatságára olvasgatták. A magános paraszt versfaragók leginkább gúnykölteményeket írtak. „Ha bántja valami őket - írja róluk Tömörkény István -, valamely felsőbb rendelkezés vagy törvény, arra azonnal van hat vers is. Ami nem kedvük szerint való, azt megverselik.”14 írtak lírai költeményeket, szerelmi dalokat, megénekelték saját sorsukat, hányódó életük történetét, vágyaikat, örömeiket és reménytelen gyötrődéseiket.

A parasztverselők utóbbi csoportjába tartozó költőket népköltőknek nevezzük. Szerényen meghúzódtak és névtelenül maradtak szűkebb közösségük világában, beolvadtak a népi kultúra áradásába, táplálták, gazdagították azt, s verseik egyben

12