Szűcs Károly: Lakatos Vince a fotográfus - Thorma János Múzeum könyvei 8. (Kiskunhalas, 2001)
Képek és szemelvények
Töpörtyű Gyuri- Töpörtyű Gyuri híres bőrdudás volt a kétvíz közötti homok tanyavilágában. Először valami zajos, hangos városi' mulatságon találkoztam vele. Miniszterjárás volt akkor a gunyhókulcsorrú kunok városában, Halason. Felállították Gyuri bácsit az asztal tetejére s ott nyomkodta szívhezszólóan, de valami gyönyörűséges szépen az öreg bőrdudán: Erdők, buckák, vadligetök, De sokat jártam bennetök. Sokat bujdostam bennetök, Mégis rabbá ejtöttetök... Megrendülve néztem ezt a vén dudást. A dudája sírt s az ő gyűl ladt vén szemeiből a könnycseppek potyogtak. ...- Mer lássa a tekintetös úr, csak csúfot tösznek má a bőrdudásbul." (Árva népem. Stádium Budapest, 1942. 122. o.) Gonosz szellem garázdálkodik egy zsanai tanyán Kihoz Sz-né a szobából egy feszületet. Azt mondja, hogy az a kereszt eddig a tanyavégire volt feltéve. De ma a lele lehozta onnan, és ráakasztotta a konyhaajtóra. Elmondják, hogy halálra vannak mára rémülettől. Egy hetese nappaluk, se éjszakájuk. Az asszony a napokban bevitte B-t Majsára, ott meggyóntatta, megáldoztatta. De az sem használt. Látom a fiú tarka kis inge alatt olvasót visel a nyakában. A szomszédasszonyok javasolták, attól majd elmegy a rontás. Ólmot is öntött már Sz-né a gyerek feje fölött, azt mondják, az majd kiábrázolja, hogy mitől ijedt meg a gyerek. De nem lehetett belőle kivenni semmit. Beletétették a gyerek zsebibe, de kidobta onnan a lele. (Halasi Hírlap, 1938. június 28. 2. o.) Gergő hagyatéka Gergő bácsi pásztorember volt és a följebbvaló esztendőkben tért meg abba a nagy karámba, ahol örök csönd esség van sa kaszás Halál a számadó. Ott pihen a kétvízközi homokon. Sírhalmát sárgavirágú kutyatej, iglicstüsök verte föl, ha el nem nyalták a buckák közt ürük vándorúton kóborló szelek. (...) Őszfarkán járt az idő, amikor először szem besültünk. Ott csellengett marháival a kukoricatarlón. Nehéz eső verte fején a zsíros tasla ka lapot. Hátára volt vetve a kapagallérú szűrje. Állta szárkúp mellett, koronafabotjára támaszkodva. Hallgatta, hogy feje fölött krákognak a varjak, ezek a fekete halál madarak s a napraforgó szárak között bánatos zsolozsmákat zúg az őszi szél. Vén ember volt már akkor Gergő, talán a nyolcvanadik esztendejét gázolta. De nem volt benne bizonyos, mert akkor a hivatalban mégnem kértek keresztlevelet. Csak úgy hallombul hallotta, hogy abban az időben látta meg a gulyástanya mestergerendáját, amikor az osztrák zsandárok d ugott puskát kerestek a kiskunsági nádtetők alatt. Attól kezdve kint élt a síkon. Járta a pipimparés, kakukfüves hajlatokat, vadzabos, árvalányhajas buckákat, a gólyahíres sistagot. Egy életen át csengett-bongott fülében a klánétszavú (sic), bölömbös, gúnáros, fütyülős harangok szép szava. (Árva népem. Stádium, Budapest 1940.151-157.0.) 28
