Szakál Aurél (szerk.): Péter család - Thorma János Múzeum könyvei 5. (Kiskunhalas, 2000)

Ö. Kovács József–Szakál Aurél: Bevezető a Péter család könyvéhez

szokások is megszabták az egyéni és kollektív életstratégiákat. A családok és nemzedékek életútját igen nagymértékben befolyásolta az egyházszervezeti és természetesen az etnikai hovatartozás. Az államvallási szerepet is betöltő római katolikus egyház és annak tagjai a rendi világban számos előnyt élveztek. Péter Ferenc református volta ebben a tekintetben is korlátozta a lehetőségeit, s ezt - az általa is hangsúlyozott - nehézséget a műve értékelésekor mindenképpen figyelembe kell vennünk. Egykoron az „ősi” nemesi jogokhoz hozzátartozott a szabad földbirtoklás és a szabad fegyverforgatás, azaz, a nemes „vérével adózott”, és ennek ellenszolgáltatásaként szabad, adómentes foldbirtoklást kapott. A 16. századtól azután már egyre inkább megszaporodott a pusztán címeres levéllel, de birtokkal nem rendelkezők száma. Ezzel párhuzamosan, és elsősorban a 18. századtól kezdve pedig már a katonáskodás is egyre formálisabb lett. A feladat és lehetőség tehát alapvetően megváltozott: az írástudó nemesség jórésze hivatalokat is betöltött, gazdálkodott és egyéb módon igyekezett a nemesi cím és kiváltság megvédése mellett fennmaradni. Nehéz, és itt nem is kell országosan érvényes, netán egységes képet festeni a nemesi gazdálkodásról, társadalomról és kultúráról. Azt azonban érdemes kiemelnünk, hogy az önéletrajzunk tárgykörébe tartozó Jászkunság miért volt sajátságos? Elsősorban azért, mert szervezetük a rendi társadalmon belül is eltért a vármegyéktől. Az egykori kun, nomád állattartó népesség nemzetségi település-helyeken, ún. székekben, szállásokon tömörült, amelyek élén kapitányok álltak. A közigazgatásilag autonóm jászkun szervezet élén pedig a királyt helyettesítő nádor, majd az őt is helyettesítő jászkun főkapitány irányított. Történetük során a Habsburg-udvar, pontosabban a kamara 1702-ben eladta a Jászkun Kerületet a Német Lovagrendnek. Mindebbe azonban a szabadparaszti állapotukra vigyázó közösségek nem nyugodtak bele, és 1745-ben az ún. jászkun redemptio során megváltották magukat: nagy pénzösszegek kifizetése és egyéb szolgáltatások ellenében nagyrészt visszakapták az önállóságukat. Egyébként ezt a vármegyeitől elkülönülő rendszert 1876-ban szüntették meg, beolvasztva azt Pest-Pilis-Solf-Kiskun és Jász-Nagykun-Szolnok megyékbe. Mivel a jászkunságiak elvileg egyenlő állapotúak voltak, ezért itt a nemesi cím jóval kisebb súlyú volt. A vagyonban is mérhető társadalmi rétegződés, a hierarchiában betöltött pozíció és az azzal együttjáró mentális hovatartozás azonban meghatározó maradt.

Péter Ferenc valóban nevezetes, a Jászkunság közössége által mindenképpen számon tartott elődökre tekinthetett vissza. Fia megnézzük a Ferró Róza által készített családtörténeti tablót, akkor a Péter család neve mellett például ezeket a megnevezéseket, beosztásokat, foglalkozásokat olvashatjuk: főbíró, kerületi kapitány, szenátor, főjegyző, táblabíró, polgármester, lelkész. S hogy az öröklött társadalmi státus, az azzal járó kulturális tőke mennyire meghatározó lehet a nemzedékek életében, azt mutatja a családfa 19. század második felétől a jelenig nyúló ágának néhány ismertebb neve: Berki Viola festőművész, Bibó István jogtudós, miniszter, a 20. századi magyar történelem kiváló államférfija, Halasy-Nagy József filozófus, Mészöly Géza festőművész, Mészöly Gedeon nyelvész, műfordító, irodalomtörténész, Péter Dénes író, Szász Károly költő, író, műfordító, akadémikus, református püspök.

Nemes kiséri Péter Ferenc 1757 nyarán született. Szülei ekkor már nem számítottak fiatalnak, hiszen apja 50, anyja 40 éves volt. Apját, aki tanácsbeli hivatali pozíciók után kerületi kapitány volt, gyakorlatilag nem ismerhette, mert ő 1760-ban „szárazbetegségben” (hektika) meghalt. (Vargha Zoltán 1914.2.) A természeti csapások és járványok, ma már megelőzéssel elhárított betegségek még ebben a században is igen veszélyeztették az emberek életét, növelték a bizonytalanság érzését. Péter Ferenc apjának első felesége az országosan pusztító 1739. évi pestis egyik áldozata volt, így lett az önéletrajz írójának édesanyja a szintén özvegy Török Judit. Péter Ferenc életkörülményeit jobban érzékelhetjük, ha testvérei életrajzi adatait is nyomon követjük. Bátyja, István (1741-1814) magántanuló volt a soproni evangélikus gimnáziumban, majd Kecskeméten, azonban apja hazahívta gazdálkodni és megnősülni. 19 évesen házasodott, 22 évesen városi tanácsnok volt, később kétszer bíróvá, hétszer pedig főbíróvá választották. 10 gyereke közül a fiúk rendszerint a helyi alapfokú iskola elvégzése után követték a szokásos protestáns családi iskolai utat: Sopronban, Debrecenben, Pápán tanultak. Péter Judit (1747-1767) szintén igen korán távozott az élők sorából. Korai házasság és halandóság, ehhez képest nagy gyerekszám jellemezte az ő életét is, hiszen 20 évesen 3 gyereket hagyott hátra. Közülük Rákhelt a himlő vitte el 1773-ban, de Pál is nem sokkal később követte őt,

6