Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Kovács Ibolya: A kaskötés és kosárfonás Kiskunhalason
Kaskötés és kosárfonás Kiskunhalason 321 (Salix Triandra): több nedvességet igényel, így ritkábban található meg errefelé. Vesszői hajlékonyak, hántottan fényesen fehérek.13 A vesszőfonás alapanyaga évszázadokig adott volt Kiskunhalason és környékén, s csak e század közepétől vált kevésbé jellemző, kevés helyen termő növénnyé. A fűzvessző hasznosítása Kiskunhalason Bár írott forrás csak a XVII. századtól bizonyítja, hogy Kiskunhalason vesszőt termeltek ki, egészen biztos, hogy a bőven termő fíízféléket már a honfoglalók is hasznosították, s a később betelepülő kunok is készítettek belőle használati eszközöket, építményeket. A vesszővarsák, vejszék készítését már a honfoglalás előtt ismerték a magyarok, s az itt tipikus vesszősövényekből épült házak is több száz éves múltra tekinthetnek vissza.14 Rögzítés, kötözés Ősidők óta használja az ember a hajlékony, erős fiíízvesszőket kötözésre. Országszerte ismert a vesszőből készült „kötél”, melyet csavarással készítenek, s pl. ezzel akasztották a szalonnát a kéménybe, ezzel kötötték le a szekerek terhét, ezzel rögzítették a halászok varsáikat, stb.15 E vidéken bőven termett a nád, így sok építménykerítések, szárnyékok, kunyhók nádból készültek.16 A nádfalakat űn. köre - karnyi vastag nádköteg - erősítette keresztirányba össze, melyet (drót helyett) ún. karcvesszővel rögzítettek a nádfalhoz. A vesszőt megcsavarták a vastagabb végén, így a vékony vége hurkot alkotva a vesszőre csavarodott. A vesszőt átdugták vastagabb végével a nádfalon, s a korcon, majd a hurokba dugták a végét, s újból megtekerték, így saját magát rögzítette. Ezt hívták korcolásnak.17 Másik, rögzítésre használt, vesszőből készült tárgy a gúzs, mely tulajdonképpen egy vesszőkarika.18 Több vesszőből készítik, folyamatosan egymásra tekerik a szálakat, így azok végül kerek fonatot képeznek. Ez szorította össze a vesszőseprő ágait, ezen forgott a kapu, de a „gúzsba köti a kezét”, szólásunk tanúskodik arról, hogy nem csak gazdasági célra használták. Az egyetlen megmaradt kiskunsági faeke patyingja (a gerendelyt és a taligát összeerősítő gúzs) is vesszőből készült.19 A rögzítés legismertebb módja a kötözés. Szó szerint erre használták - s néhány helyen ma is használják - a fuzvesszőket: a szőlő kötözésére. „Régen nem szedtem a vesszőt, csak ősszel, de ma már nyáron le kell szednem, mert ellopják, azzal kötözik a szőlőt. Van, aki csak a vessző haját alkalmazza erre a célra.” 13 Nagy-Vidák 1978. 6. 14 Gunda Béla: Varsa. In.: Magyar Néprajzi Lexikon 5. Bp., 1982. 494.; Sztrinkó István: Népi építkezés a Duna-Tisza közén. Debrecen, 1987. 44-45. 15 Nagy-Vidák 1978. 13. 16 Nagy-Vidák 1978. 16. 17 Nagy-Vidák 1978. 16. 18 Nagy-Vidák 1978. 12. 19 Tálasi István: Kiskunság Bp. 1977. 202
