Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Kovács Ibolya: A kaskötés és kosárfonás Kiskunhalason
HALASI MÚZEUM. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 125. évfordulójára 319 * Kaskötés és kosárfonás Kiskunhalason Kovács Ibolya Különböző növényekből már a neolitikum óta készítenek fonással és szövéssel építményeket és használati tárgyakat. E két technika közül a fonás az ősibb, s alapanyagát, egyszerűségét tekintve minden bizonnyal egyik legrégibb kézművességünk is. Hazánk növényei közül a ffiz-, a nyír-, és a mogyorófa vesszője, a gyékény- és sásfélék kínálnak fonható nyersanyagot. Újabban terjedt el a rozsszalma, a kukorica fosztalék (csuhé), a seprűcirok fonással történő feldolgozása. A különféle fák, cserjék vesszőinek feldolgozását vesszőfonásnak nevezik, ez a kifejezés azonban több típusú feldolgozási formát rejt magában. A néprajzi szakirodalom különbséget tesz az önellátó, esetenként keresetkiegészítő célból űzött parasztspecialista kaskötése, az árutermelésre dolgozó háziiparos kosárfonása és a hivatalos engedéllyel dolgozó kosárfonó (német eredetű, kisipar) szakmunkája között.1 Hazánkban a parasztspecialista (egy bizonyos kézműves mesterséghez értő, „speciális tudással” rendelkező személy) által végzett kaskötés országszerte ismert. Ahol az alapanyag adott volt, ott szinte minden férfiember tudott vesszőtárgyakat készíteni saját részre vagy ismerősöknek. A paraszti háziipar ott fejlődött ki, ahol a vessző bőven rendelkezésre állt, s nagyszabású szegényparasztnak nyújtott szinte kizárólagos keresetforrást (pl. Békés). A német eredetű kosárfonó kisipar a XIX. század második felében jelent meg Magyarországon, s elsősorban a városi polgárságot, majd a módosabb parasztgazdákat látta el kész kosarakkal, vesszőbútorokkal.“ A kaskötés, kosárfonás természetesen csak azokat a vidékeket jellemzi, ahol adott volt a nyersanyag, bőven termett valamely ffizfajta a folyópartok, tavak mellett, mocsaras vidékeken. A hegyvidékeken fakéregből, fahasítékokból készítettek használati eszközöket, száraz vidéken rozsszalmából, csuhából.1 2 3 Egyik feltétele a vesszőfonás elterjedésének egy olyan nagyszámú társadalmi réteg megléte, amely kiegészítő munkaként rá van szorulva a vesszőtárgyak készítéséből és értékesítéséből származó jövedelemre. Ez a réteg a XIX. század közepétől 1945-ig a nincstelen zsellérek, és kis földet művelő szegényparasztok rétege, majd később néhány tájon a cigány etnikum.4 Kiskunhalas mai természeti jellemzői kérdésessé teszik, hogy létezett-e itt valaha vesszőfonás: mivel jellemző talaja a homok, melyet csak a XIX. század végétől kezdve sikerült fásítással valamelyest megkötni, az évi csapadék mennyisége az országos átlaghoz mérten kevés, eloszlása rendszertelen. E tájra jellemző növényei mind száraz1 Juhász Antal: A vessző, gyékény, szalma és más növényi nyersanyagok feldolgozása, In : Magyar néprajz III. Kézmüveség. Bp., 1991. 464-465. Juhász Antal: Vessző-, gyékény- és szalmamunkák, In.: Juhász Antal (szerk.): Csongrád megye népművészete. Bp., 1990. 502-503. 2 Juhász Antal 1991. 465., 468. 3 Juhász Antal 1991. 464. 4 Juhász Antal 1991. 465.
