Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Múzeum - Tóth Károly: Emlékeim Nagy Czirok Lászlóról
* HALASI MÚZEUM. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 125. évfordulójára 27 Emlékeim Nagy Czirok Lászlóról Tóth Károly Gyerekkori emlékeimben őrzöm azt a képet ami szinte mindennapos volt a számomra. Laci bátyám sétálva ment az utcán hazafelé, kezében egy sétáló bot, a bot végén egy réz fokos csillogott a mindennapi használattól. Közel laktunk egymáshoz a Szathmáry Sándor utcában. Fölnéztem rá, hiszen tiszteletet parancsoló volt a magyaros sújtású ruhában. Gyerekeivel - Lacival és Csabával - szinte együtt nőttünk föl, hiszen hasonló korúak voltunk, úgy is mondhatnám mindennapi játszótársak. Az 1940-es évek közepén és a végén szétszóródtunk, de általában Budapesten kötöttünk ki. A szülők maradtak Halason, hazajárók lettünk. A 60-as években én már Pécsett dolgoztam, és ha csak tehettem innen is hazalátogattam a szüléimhez. Ezekben az években Laci bácsi mindennapos vendég volt a szüleimnél délután vagy este. Sokat panaszkodott ebben az időszakban gyomorfájásra. Elnézést kért, hogy ledőlhessen a konyhai fekvőhelyre, ahogy ő mondta, ha vízszintes helyzetbe került, elmúlt a gyomorfájása. Apám egy pohár borral kínálta, de egy pohárnál többet soha nem fogadott el. Legtöbbször én mentem el meglátogatni az otthoni kis szobájában. Nekem mindig nagy élmény volt hallani a régmúlt világ történeteit azokról az időkről és emberekről, akik már régen a temetőkben nyugszanak. Egyszer kérdezte tőlem, jártam-e már Máriagyüdön. Nem tudtam miért kérdezi, de elmondta, hogy fiatal segédjegyző korában ott töltött két esztendőt. „Nagyon sok szép emlékem maradt abból az időből” — mondta Laci bácsi mosolyogva és csillogó szemmel. Érdekes, hogy erről az időszakról később nem emlékezett meg az írásaiban, igaz nem is kapcsolódott a kiskunsági munkásságához. Az a világ bezárult az ő halálával és nyugodt szívvel kijelenthetem, a Kiskunság néprajza, az egyszerű, de életbölcsességgel megáldott emberekről már senki soha nem tud írni olyan emberséggel, tudatos elkötelezettséggel, mint ő tette évtizedeken keresztül. A kis szoba ahol sokszor beszélgettünk, tele volt füzetekkel, teleírt lapokkal, amiket szorgalmasan írogatott, mindig éppen azt ami eszébe jutott. A már akkor elsárgult lapok mind olyan kincs, ami pótolhatatlan azok számára, akik a Kiskunság múltját fogják kutatni. Hajói emlékszem 1965-ben a televízió megbízásából Lakatos Vince forgatott egy filmet a Bugaci pusztán „Betyár élet a Kiskunságon” címmel. Laci bácsit kérték fel szaktanácsadónak, mint a hasonló című könyv szerzőjét. Azt hiszem jobb szakértőt nem is találhattak volna a filmhez. Mesélte nekem Laci bácsi, hogy a forgatási szünetben leült egy székre, hogy pihenjen egy kicsit. Korhű öltözékben volt, bő gatya és ing, kun süveggel a fején, körülvették a fiatal filmesek és kérdezgették: „Hány éves a Laci bácsi?” — „Bizony a 80-at is a hátam mögött hagytam” — mondta. Az egyik fiatal megkérdezte tőle: „Ebben a korban Laci bácsi hogy viszonyul a lányokhoz, az asszo-
