Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Múzeum - Janó Ákos: Halasi múzeumi emlékeim
HALASI MÚZEUM. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 125. évfordulójára 19 * Halasi múzeumi emlékeim s Janó Ákos Vannak az ember életének olyan nem várt, véletlen fordulatai, amelyek későbbi sorsának formálói, meghatározói lehetnek. Az én pályakezdő éveim során ilyen volt első munkahelyemről, a hajdúböszörményi múzeumból Kiskunhalasra történt áthelyezésem. Előző munkahelyemet sem én választottam, de a több évszázados kiváltságos múlttal rendelkező hajdú települést és az ősi földművelő, állattartó, pásztorkodó életforma hagyományait őrző lakóit hozzám érzelmileg közelállónak éreztem. Magam is olyan közösségből származom, amely a Bocskay István által adományozott privilégiumaira, megkülönböztetett társadalmi jogállására mindig büszkén és nagy öntudattal emlékezett. Családom közvetlen ősét is a helyi hagyomány szerint, de hitelt érdemlő történeti adatokkal igazolhatóan, a hajdúk közé beállt székely menekültekkel együtt telepítette le a fejedelem ősi családi birtokán, Kismarján. Alig ismertem még meg a hajdúság valamikori közigazgatási központját alkotó várost és vidékét, amelyet hosszabb időre történeti, néprajzi kutatási területemnek tekintettem, teljesen váratlanul ért akkori hivatali felettes hatóságom döntése, hogy további szolgálattételre hivatali érdekből 1953. október 1-i hatállyal a kiskunhalasi Thorma János Múzeumba helyeznek át. Mint megtudtam, a város akkori tanácselnöke, Pap Ádám, a volt bugaci számadó gulyás, jó érzékkel támogatta a helyi múzeum ügyét, önálló épületet biztosított az intézmény számára, de feltétele volt, hogy a felügyeletet gyakorló minisztérium fiatal, hivatásos szakembert adjon annak vezetésére. A Kiskunság és különösen Kiskunhalas teljesen ismeretlen volt előttem, a néprajzi szakirodalomból is csak Madarassy László és Tálasi István Duna-Tisza közi pásztoréletéről szóló könyvéről tudtam, s ez édes-kevés volt ahhoz, hogy saját elhatározásomból kötelezzem el magam a vidék néprajzának kutatására és múzeumának fejlesztésére. Azokat az időket azonban éppen az jellemezte, hogy a személyes indokok semmit nem számítottak a vezetők előtt az általuk vélt nagy közös érdekek mellett. Nem voltak megfelelő érveim az áthelyezés ellen, s tudomásul kellett vennem, hogy ha nem vállalom, az egész múzeumi terület bezáródik előttem. Amikor először megjelentem új munkahelyemen, az állomástól befelé haladva a városba, vigyázni kellett, hogy fel ne akadjak a temetőt kerítő szöges drótban és az azon is áttörő elvadult növényzetben. A másik oldalon állt már a mezőgazdasági technikum akkor divatos kocka épülete, az utca valamire való díszei az elhanyagolt Csipkeház, a Schneider-villák és a kuruc szobor voltak. A múzeumot a római katolikus templom és az alsóvárosi iskola közelében, egy polgárház két szobájában találtam az asztalra, padlóra kirakott gyűjteménytárgyakkal. Aki ott fogadott, az az akkor éppen 70 éves Nagy Czirok László és a 80-on is túl lévő Csonka Mihály, aki Laci bácsit is „Laci öcsém”-nek szólította. Utóbbi Laci bácsi adatközlője, maga is emlékeit megörökítő „írástudó” parasztember, s egyben a múzeum takarítója, fűtője és hivatalsegéde volt. Én a magam 26 évével eléggé társtalannak, kivetettnek éreztem helyzetemet. Az első időszak nehézségeihez járult, hogy a városban a különböző ígérgetések ellenére egy teljes évig nem kaptam lakást, feleségemtől és nem sokkal előbb született fiamtól távol a múzeum
