Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Bárth János: Halasi tanyajárásaim
222 Bárth János félévek az első néprajzi szigorlat utáni időre, vagyis a III-IV. évre estek. Első éves korom után, 1964 nyarán, de még 1965 nyarán is, hátra voltak települési és építészeti tanulmányaim, olvasmányaim. A nevezetes dunaszekcsői gyűjtési gyakorlatra is 1965 őszén került sor. így Janó Ákosra várt a feladat, hogy tanyai bolyongásaim kezdetén megismertessen néhány építészeti fogalommal. Most is emlékszem arra a jelenetre, amikor elmagyarázta az ágasos szelemenes és az ollólábas szelemenes tetőszerkezet jellemző sajátosságait. Nagy kár, hogy annak idején nem mértem föl a tanyaépületeket és a tanyaudvarokat. Kétségtelen, hogy a felmérés nem tartozott a feladataim közé. Az volt a cél, hogy minél több tanyát keressek föl, és minél több tanya épületeiről rögzítsek általános információkat a múzeum számára. Utólag úgy látom, hogy az átlagosnál nagyobb gondot fordítottam a kemencék és más tüzelőberendezések lerajzolására. Ezeket szerencsére méretszámokkal is elláttam. Többször fólírtam a tetőszerkezetek alkotóelemeinek terminológiáját. Megörökítettem nem kellően ismert faltechnikákat, különös tekintettel a nádból készített „állítás”-falra. Szöveges jegyzeteimben meg-megvillannak a tanya hajdani tartozék jellegének megjelenési formái, a tanyabérlet sajátosságai, a tanyai nagycsaládok életének adatai. A 35 évnyi idő elmosta emlékeimben az 1964-65. nyarán felkeresett halasi tanyák többségének képét. Hajdani jegyzeteimet lapozgatva is nehezen villannak elém lakóik, épületeik, földjeik. Néhány tanya azonban olyan emlékként él bennem, amely kitörölhetetlen, és tudományos pályámon vezérlő szerepet játszik. Első helyre kívánkozik a rekettyéi, vagy más néven inokai nyári szállás, amelyre a Rekettye 110. és a Rekettye 113. számú tanyák között találtam rá a szántóföldek között. Gazdája Halason lakott, de a nyarat jobbára szállásán töltötte. Felesége reggelente járt ki a birtokra. Éjszakára hazament halasi házukba. A szállásként használt terület közepén egy tapasztatlan, nádfalú (,,állítás”-falü), ágasos szelemenes tetőszerkezetű, nádfedeles, nyeregtetős, mennyezet nélküli építmény állt, amelyet gazdája szúrnék nevezett. A szállásépület nagyobbik részét éjszakánként a család két ökre foglalta el. A gazda a legbelső sarokban aludt egy alkalmi fekhelyen, amelyet korlátfa védett az ökrök rúgásától. Az ágy közelében karóketrec állt a csirkék számára. A szállásként használt földterület szélén, a szállásépület mögött a gazda gödörkutat ásott. Ennek vizével itatta az állatokat és locsolta a veteményes kert növényeit. A szállásépület előtti térség szélén kapott helyet a föld színétől alig magasabb kezdetleges kis katlan vas háromlábbal. Ezen főzött a kinttartózkodó gazdasszony. A szín közelében szalmakazal, törekrakás, szárízék-rakás és ganédomb magasodott. A XX. század középső harmadában használt rekettyéi nyári szállás látványa már diákköri tanyajárásom idején is arra késztetett, emléke pedig azóta is sokszor arra serkent, hogy egy-egy földdarab telephely jellegének formálódásáról, az emberi telephelyek kialakulásának folyamatáról meditáljak. A magyar tanyák históriájáról gondolkodva, a rekettyéi nyári szállás képe ma is a magyar tanyák egyik ősformájának kései példájaként jelenik meg előttem. Papp László nyári szállásra vonatkozó történeti adatai mellett talán a XX. századi eleven rekettyéi nyári szállás hajdani látványa is hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság települési hagyományáról írott összefoglaló munkámban a nyári szállást a
