Szakál Aurél (szerk.): Halasi művészek - Thorma János Múzeum Könyvei 1. (Kiskunhalas, 1996)
Szűcs Károly: Bevezető
felfogás a civilizáció egyik legsúlyosabb mítoszát, a gép és ember egymást megváltoztató, egymást kiegészítő, ellentmondásos viszonyát egyéni, játékos formában állítja elénk. A rajz az ókori görögök óta a teckné, a formaanalízis és megfigyelés eszköze volt. SZALAI JÓZSEF ebben az értelemben rajzoló. A rajz és a rajzban ábrázolás lehetősége olyan tudás számára, amely segítségével az épített és a természeti konstrukciók azonosságait kutatja fel (pl. a gótikus katedrálisokat és a növényi struktúrákat hasonlítja össze). Olyan világot állít elénk, amelyben a szervezetek (biosz) és a szerkezetek (techné) azonos formaképződményekből állnak össze. A természetes és a művi alkotóelemek egyaránt a létezés alapmegoldásait, alapformáit hozzák létre, Művészetének másik eredője az idő mitikus szemlélete. Szalai számára az alkotás a mitikus idő és az alapstruktúrák szintézisének kifejezése. Ezen szintézisben a biosz - az élet-, a techné - az ember teremtette forma-tudás - és a psziché - a lélek mitikus ideje - folyton átalakuló, átalakított kollektív rendet alkot. Szalai József a kibontakozás dimenziójából, teremtés és újrateremtés világos pillanatából ábrázolja a világot. Ez közös tulajdonsága rajzainak, festményeinek. Mindemellett műveire a realista rajzstílus, valamint a tematikus sokféleség jellemző, amely a leltározó felfogástól (Noé bárkája), a szürrealisztikus víziókig (Szent Antal megkísérlése) és a sci-fi mesékig (Őstojás) terjed. SZALAY LÁSZLÓ művei a tudattalan spontán megnyílásának állapotában születtek. Képei a lét misztikus homályából törnek fel, és az álmokkal állnak közeli rokonságban. A kifejezésforma minden esetben szimbolikus. A jelképek személyessé tétele, átértelmezése az az út, ahol ez a fajta művészet megtalálja önmaga autentikus nyelvezetét. A szimbólum maszk - és különösen igaz ez Szalay László esetében -, amely elfedi az evidens, tapasztalati világ látszatait, és ugyanakkor egy imaginativ, csak a psziché mélyrétegeiben, vagy a transzcendens lélek éteri magasságában rejtőző állapot (a tudattalan és a kvázi szakrális) képét felfedő, szürreális eszköz. Szalay képei többnyire egy pokolraszállást elevenítenek meg a lélek tudattalan, gomolygó világában. Képei nem véletlenül rokoníthatók a pokol vízióival, ugyanis mindkettőben az élet és a halál folytonos, kendőzetlen összevetése zajlik. Ezeknek a realista részletességgel megrajzolt szürreális kompozícióknak terében a lélek farkasai és madarai, koponyák, a temető, a kialvó fények, egy női arc (ez utóbbi mint az evilági vágyak csábító szirénmaszkj a), mind az emberben küzdő szélsőséges erők küldötteiként jelennek meg. Szalai az álmok, víziók, a belső látás birodalmának képeit alkotja meg műveiben. A tájképfestészet egyik filozófiai (ontológiai) elvárása, hogy az ember és a táj - a konkrét természet-kölcsönös arányainak, harmóniájának kifejezésére szolgáljon. SZÉKELY TIBOR pasztelltájképei maradéktalanul megfelelnek ennek a követelménynek. A homokdombokkal, füves-fás-bokros növénycsoportokkal tarkított Halas-környéki tájat az itt élő emberek természetélményének és arányérzékének megfelelően ábrázolja. Székely festői „harmonistacá”-ja nem a panteisztikus Alföldet, hanem egy intimebb, de szeszélyesebb tájat állít elénk. A természetes elemek ere j e szívós homoki vegetáció változatossága és az alakító ember nyoma egyszerre van jelen a színektől finoman árnyalt pasztellképeken. Székely Tibornak a helyszínen készült, topografikus hűségű tájképei a környezetét alakító konok ember és a nyers természet eldöntetlen harcát, egymásra ható perspektíváját mutatják be. 10
