Szakál Aurél (szerk.): Halasi művészek - Thorma János Múzeum Könyvei 1. (Kiskunhalas, 1996)
Szűcs Károly: Bevezető
TERNYÁK JENŐ a fényképezés egyik eredendő célját követi. Környezetünk ritkán megfigyelt, lényegtelennek tűnő jelenségeit, tárgyait, élőlényeit felvételei által szembetűnővé, összehasonlíthatóvá kívánja tenni. Számára a fényképezés a tudatosítás művelete, éppen ezért felvételei nem az esztétikai divat változásait követik. Ő kvázi tudományosan, és esztétikai értelemben is magas színvonalon dolgozva felkutatni és dokumentálni akar. Mivel nem eleve ismert, evidens dolgokat fényképez, ez alapvetővé és nélkülözhetetlenné teszi a Eíalas-környéki táj akról és növényvilágról készített sorozatait. A több évtizede folyamatosan megismételt város- és eseményfotóinak értékét az adja, hogy általuk az ünnepek és a mindennapi életünk változásai, azaz a város képekben megjelenített kronológiája és históriája rajzolódik elénk. Ternyák Jenő fényképész életműve immár elválaszthatatlan Halastól, a város környékének utóbbi évtizedeitől. VÍGH ERNŐ a gimnáziumot követően, a hetvenes évek elejétől kezdett a képzőművészettel komolyabban foglalkozni. Mintegy tíz év megújuló próbálkozásai eredményeképp erőteljes, expresszív grafikai stílusra tett szert. Olyan kifejezőeszköz birtokába jutott, amellyel az arc, a fiziognómia mögé hatol be, a psziché védtelen, néha kaotikus világába. Ám a lélek irracionális tartományának feltárása ebben az esetben is félelmetes és megdöbbentő kalanddá lett. Az igazság súlyát és közelségét egyaránt nehezen viseli az egyszerű halandó és az alkotó. A túlélés egyik klasszikus stratégiája az irónia és a nevetés, ám ekkor a clown, a bohóc szerepébe kényszerül a cselekvő. Vígh Ernő a hajlamait követve ezt a megoldást választotta. Mint tragikus bohócot látja önmagát és ekként ábrázolja alanyait. Önarcképei, vagy a pszichiátriai klinikán készített portréi elsősorban ezt a mélyebb tartalmakat nyíltan leleplező, azokat tudatosan vállaló bohócot mutatják meg az emberben. Személyiségének clown-vonását, amelyben a művészet adekvát megnyilvánulási formáját találta meg, a psziché rettenetes igazságainak megrajzolására használja fel. Majdnem másfél évtizedes hallgatást követően az utóbbi időben ismét az intenzív alkotás gondolata foglalkoztatja. ZSEBŐ KÁROLY mintegy két évtizedes alkotói pályafutása során a festészet több ágát, több stílusát gyakorolta. Munkásságában a szürrealisztikus portrék és zsánerképek mellett az olajjal festett romantikus jellegű tájképek a meghatározók. Kompozícióinak kiinduló pontja a város környéki táj egy-egy motívuma - egy fasor, tanya, vagy a viharos égbolt -, amelyeket nem a pontos látványhűséghez ragaszkodva, hanem a hangulat és a fantázia által megkívánt mértékben átalakítva, drámai hatásra törekedve ábrázol. Művészi szemlélete a romantika lélekkel átitatott és temperamentummal bíró természetideáljához áll közel, amely egészében drámai, részleteiben pedig naturális hűségű festészetet teremt. Mindezek a vonások a nagyközönség soraiban is sikeressé teszik művészetét. SZŰCS KÁROLY 11
