Szakál Aurél (szerk.): Halasi művészek - Thorma János Múzeum Könyvei 1. (Kiskunhalas, 1996)

Szűcs Károly: Bevezető

szabadon értelmezve készülnek kisméretű és aprólékosan megfestett művei. A „szublaikus” ikonok - miként Körmendy doktor nevezi saját alkotásait így a régi kánonok újrateremtéseként, reprodukciójaként és nem másolatként foghatók fel. A festő szabadsága a nüansznyi eltérések sokaságának megformálásában nyilvánul meg, amelyek által a képek a művészi alkotás és nem a tradicionális előírások értelmében válnak eredetivé. Körmendy doktor ikonfestészetének aktualitása abban nyilvánul meg, hogy az alkotó a közvetítő képek (ikonok) segítségével belép egy vizuális és spirituális rend keretei közé, de szentjeit, isteneit - a szakra- mentum jelenlétét - már önmaga teremti újjá.

LÁZÁR KÁLMÁN fémszobrai és tárgyobjektjei sajátos kettősséget mutatnak. Az alkotások esztétikai gyökerei a pop-arthoz, illetve a Marcel Duchamp-féle „talált tárgy” (object trouvé) fogalmához köthetők. Ugyanakkor az ezeket provokatívan befolyásoló személytelen ipari-fogyasztói tárgyszemléletet (bármi megvásárolható, majd eldobható) egy lokális, paraszti értékrenden alapuló felfogással váltja fel. A rurális, vagy mai fogalmaink szerint ökológiai attitűd a tárgyakat nemcsak eredeti (gyári) funkcióik, hanem jellemző anyaguk és formáik (ív, spirál, horog stb.) alapján a világ organikus alapformakincsébe tartozásuk felől is közelíti. Ez utóbbi válik a gyakorlati, illetve Lázár Kálmán esetében az esztétikai újrafelhasználás alapjává. Lázár idol-formájú fémszobrait régi, rozsdás mezőgazdasági gépek alkatrészeiből, illetve a helyi paraszt-kovácsműhelyekben valaha előállított fémtárgyakból, díszes kocsiidomokból építi össze. Képobjektjei szintén hasonló módszerrel készülnek (pl. az írógépszalag-dobozokból és a bennük elhelyezett limlomból, vagy mosodai számcédulákból összerakott művek). Ezek a tárgyak felszabadítják a fogyasztói sznobizmushoz kötött tekintetünket és a szemétdombra került anyagokat visszahelyezve a kultúránkba, felhívják figyelmünket a forma- és anyagelvű organikus világkép jelképteremtő és szintetizáló erejére.

RÉPA ISTVÁN a szegényparaszti családból származó fafaragó. Fiatalabb korában ünnepi alkalmakkor, környezete gyermekjátékai mintájára készített faragott ajándékokat (bölcső, babakocsi, kis szekér). Nyugdíjazását követően, a nyolcvanas évek elejétől kezdett ökrös szekér és lovas kocsi modelleket faragni, részben a gyermekkori ismereteit felelevenítve, részben a képes újságok ábrái után. A kisméretű, élethűségre törekvő modellek megalkotása jó megfigyelőkészséget, gondos tervezést, valamint türelmet és sokoldalú kézügyességet igényel. Miként a paraszti kultúrában a gyermekek világa a felnőttekének pontos és kicsinyített mása, úgy Répa István is ennek szellemében készíti naiv, esetlen bájú alkotásait.

SZALAI ISTVÁN alkotó módszerének kiindulópontja a műszaki-tervezői gyakorlata. Munkája során a géprajzokat és vezetékterveket - az anyagot és információt szállító rendszereket - nem üres vázakként, hanem éltető struktúrák létrehozásaként fogta fel. Ezt a koncepciót a fantázia segítségével továbbfejlesztve jutott el a műszaki rajztól a műalkotásig. Képein a csövek és tárolóedények precízen megtervezett formái a tetoválásokhoz hasonlóan burjánzó, színes sárkány- és kígyóornamentikává alakulnak át. Rajzain a rideg, holt anyag egyszerre csak átlép az élő és élettelen határán és indulatoktól, szükségletektől befolyásolt, néha démoni, néha emberi tulajdonságokat mutató szervezetté alakul át. Az alkotó által mechangarde-nak nevezett

9