Szakál Aurél (szerk.): Halasi művészek - Thorma János Múzeum Könyvei 1. (Kiskunhalas, 1996)

Szűcs Károly: Bevezető

történelmi személyek) rajzolja meg. Ebben a világban a természet, az ember és a szellemi világ lényeinek élete egybefonódik, és a történet, a kép az azonos léptékű közös sors eposzává lesz. Ha konkrét megfelelést keresünk ezen idilli világ számára, akkor azt leginkább a mediterránum derűs tájaihoz, isteneinek emberi esendőségéhez hasonlíthatjuk. A képek meseszerűen tiszta és mégis súlyos, drámai főalakjait a mikrokompozicionális események színes hálója veszi körül (pl. toronyablakból repülni készülő galamb, vagy egy élettől duzzadó pálmaág), ezáltal a részletek épp olyan jelentőssé válnak, mint maguk a főalakok. Mindez a festményeknek és grafikáknak keleties, „szőnyegszerű” felületi hatást kölcsönöz, másrészt a mikrokompozicionális elemek a főtémát kiegészítő, szimbolikus jelentést nyernek, a mítoszok és mesék mellérendelő, konstitutív leírásaihoz hasonlóan. Berki Viola festői világa a történelmet, a vallást és az egyéni életet azonos távlatba helyezve, ezeket meseszerű, anekdotikus közösségbe fogja össze.

BODOR MIKLÓS a nyolcvanas évek elejére jutott el ahhoz a letisztult alkotói felfogáshoz, amit a fény sajátos, művészi filozófiájának nevezhetünk. Ezen látásmódnak a következménye, hogy műveiben az ábrázolt tárgyakat (virágok, kőkeresztek, tabáni épületek és a homokhátság tájai), nem a tapasztalati látvány konvencióinak megfelelő módon és közegben, hanem egy szürrealisztikus fény-erőtérben helyezte el. A fehéren sugárzó üres grafikai lapokon a testek jelenlétére csak egy vékony, jelzésszerű, de karakterisztikus határkontúr utal. A rajzokon a súlyos, helyhez kötött testek anyagukat és kiterjedésüket vesztett, immateriális, a fény által egyre láthatatlanabb, lebegő tárgyakká válnak. Bodor Miklós stílusának ösztönzője az alföldi pásztorok karcolt faragásai voltak, amelyek anyagából a mindent kifehérítő, színeket kiszívó nyári napfény továbbsugárzását érezzük. Ebben a szürrealisztikus dimenzióban a tárgyak testetlen realitását a fénysugárzás és a képzelet ereje szabják meg, kitágítva a fizikai jelenlét és a látvány határait egy időtlen, jelzésszerűen lényegretörő állapot felé.

BRÓDI MÁRIA meseillusztrációkat és szimbolikusan egyszerű, önálló grafikákat egyaránt készít. Kézműves aprólékosságú rajzainak többségét az ornamentikus, lágy vonalak és az emblematikusan stilizált motívumok jellemzik (virágkehely, kapu, angyalok, kereszt stb.). Alkotásainak ihletőj e - ha áttételesen -, a népművészet ízlés- és formakultúráj a. Általuk önálló módon újrafelfedezi a közösségi művészet képnyelvi, absztrakciós forrásait: az egyszerű, organikus alapformákban és alapmotívumokban rejlő kollektív szimbolikát, valamint a primér ellentétpárokon nyugvó konstrukciós harmóniát (fekete-fehér, jó-rossz, szenvedés-öröm). Ebben az értelemben műveit „posztnépművészeti” alkotásoknak tekinthetjük.

DIÓSZEGI BALÁZS mitogén gondolatvilágának középpontjában az égi, isteni szexussal, és a misztikus, természeti teremtőerővel bíró NŐ áll. A női princípium, ez az egyetemes alkotóerő a művész számára minden dolgok kezdete és vége. Alkotói filozófiáját, szimbolizációs eszközeit is ez az értékrend határozza meg: a női erő materiális, érzéki j elenlétét keresi a színben (a fekete az érzelmek, szenvedélyek mélysége és kiszámíthatatlansága), az anyagban (a föld és szülőanyja azonossága), valamint a statikus fátumtól átszőtt létformában (paraszti lét). Ebben az értelemben Diószegi látásmódja kat’exochen, az időtlenül ősi megragadására törekvő. Mindez alkotásaiban is jól nyomon követhető. A paraszti világból vett motívumai, az öregasszo7