Bánkiné Molnár Erzsébet: Nemesi közbirtokosságok a Kővár-vidéken. Vallomásos összeírás 1803-ból - Monumenta Muzeologica 1. (Kecskemét, 2007)

A nemesi közbirtokosok számbavételekor már hatályban volt az 1791:30 te., amely kimondta, hogy az erdők tulajdonjoga kizárólag a földesurat illeti. A paraszt csak engedelmükkel erdőlhet. A helyi közösség tagjai viszont a foglalásokat és irtásokat nemességükből eredő jogosultságnak tekintették. Az erdők pusztítását csak akkor sérelmezték, ha a szomszéd falubeliek orvul végezték, vagy a bebírók túlozták el a mértéket. Az 179l-es törvény betartatásához hiányzott az erdők közföld jellegének megváltoztatása és az erdőbirtokok egyértelmű elkülönítése. Teleki Károly 1794-ben terjesztette a család elé erre vonatkozó javaslatát.

156 Úgy gondolta, ha a család a fiskális javak védelmében együttesen lép fel, eredményesen perelhet a királyi táblán. A per megnyerése esetén érvényesíthették volna az urasági tilalmakat, amelyeket, mint az összeírás mutatja, a vidék nemesi közbirtokosai az erdőirtásokra vonatkoztatva soha nem tartottak be. A közföld elkülönítése után kiterjeszthették volna allodiumaikat. Legoptimálisabb esetben a pertől egy nagy összefüggő Teleki birtokrendszer kialakulását remélték. Kővár-vidék nemeseinek érdekei azonban gyökeresen szemben álltak a Telekiek törekvéseivel, az allodiumok kiterjesztésével. Az 1803-as vallomásokból kiderült, hogy még a főkapitány Katona Mihály is jelentős erdőrészeket irtott ki. A nemesek egy része csak azért szerzett egy darabka mezei földet, hogy utána „erdőlhessen". Az erdőélés ugyanis a szokásjog szerint megillette az extraneusokat, a bebírókat, a mezei földön lakóházat építőket, a zálogos földet használókat is. Mondhatni, aki egy talpalatnyi földön megvetette a lábát, magáénak tekintette az erdőt. Berkeszpatakán mondják a tanúk, hogy némelyeknek csupán egy kis kunyhójuk van, ahol lehajthatják a fejüket, de „ennél fogva erdőlhetnek és a határt pascualhatják". Irtott az is, aki nem zálogba vett földet, hanem zálogba adott. Aki a saját földjét zálogba adta, irtott helyette másikat a közföldnek tekintett erdőből. Szélsőségesebb esetekben a magát nemesnek tartó személy akkor is irtotta, használta az erdőt, ha sem belső, sem mezei földön nem volt telke. A közföldből való részesülés jogosultságát az antiqua telek biztosította. A nemes antiqua telkéhez arányosítva birtokolt szántót, kaszálót, erdőt. Összeírásunk idejére azonban mind az antiqua telek nagysága, mind a hozzákapcsolt arányosságok szabályai fellazultak, feledésbe merültek, beolvadtak a nemesi jogok általánosított védelmébe. A „jogunk van hozzá" elmélete öröklődött, de a mihez és mi módon - a múló idővel egyre homályosabbá és zavarosabbá vált. A szinte folyamatos migrácó is SZENTGYÖRGYI Mária 1972. 136-137. 77