Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a szabadságharcban III. Tizenkét hónap. Dékány Rafael a 25. honvéd zászlóaljról (Kecskemét, 2004)

Dékány Rafael visszaemlékezései 1848/49-ről és a 25. honvéd zászlóaljról - A csaták hatása az ember érzületére

tes „Indulj!" vezényszót, mely, egy rövid év alatt, annyi jó barátjának, annyi szeretett vitéz bajtársának és testvérének utolszor hangzott a fülébe. Az ácsi utolsó csatánál pl., midőn a mieink a lovodi hidat ellőtték, néhány cserepár, hogy életét megmentse, lemaradván a hídról, puskáját eldobva, belebujt a Dunaparton elterülő nádasba, mi pedig épen oly jó kedvvel és vágygyal lestük, hogy hol mozdul vagy zörren meg a nád, mintha csak kacsalesen lettünk volna, s rögtön oda lőttünk, hol a nád mozgott és roppant örömünkre szolgált, ha lövésünket szívetrázkódtató jaj és locscsanás, vagy halálhörgés követte, mert ebből tudtuk, hogy jól czéloztunk. Ez volt mulatságunk egész sötét estig. Ugyanitt történt, hogy úgy estende, még három cserepárt szedtek össze az erdőben vadászó legények és oda kísérték őket kapitányunk elé, a foglyok zöme már ekkor be volt kísérve Komáromba. A kapitány pedig, mivel a mi századunknak künn kellett maradni előőrségen, nem akarván a három cserepár külön őriztetésével fárasztani a legénységet, azt mondja Pataki István bácsinak, ki egyike volt a legszelídebb lelkületű tizedeseinknek, s kit mivel mindenikünknél idősebb volt, mindannyian, még a tisztek is csak István bácsinak szólítottak, azt mondja: „István bácsi vegyen maga mellé három legényt, kísérje be ezeket a cserepárokat, adja át, maga pedig a legényekkel maradjon a táborban, holnap úgy is bemegyünk mi is". Az István bácsi megindul a cserepárokkal, de alig múlik el egy fél óra, már jelenti, hogy elkísérte már a cserepárokat, pedig legalább három órába került volna, hogy a táborból visszaérjen. A kapitány ránéz István bácsira s kérdi tőle, hogy hova tette a cserepárokat, hiszen eddig az erdőn se ért volna át? Az öreg végig húzza ujjai közt őszbe csavarodott és mindig kifent két bajuszát, haptákba vágja magát és mintha legrendesebben végezte volna megbízatását, azt mondja: „Hát biz én azt gondoltam vitéz kapitány uram, hogy az én számból ugyan ne egye ki senki cserepárja a kenyeret, elegen vagyunk mink Komáromban magunk is, kik eszünk, ha vendégeket nem szerzünk is, hát agyonlőttem őket, ott az erdőben ni", és még zokon vette az öreg, hogy a kapitány megpirongatta embertelen tettéért. Később az öreg elmesélte, hogy e három szerencsétlen cserepárt ő maga lődözte le. A mint, azt mondja, kullogott előttem a cserepár, hátának tartottam a puska vékony végét, elsütöttem és a középső hasra esett szó nélkül, a másik kettő térdre esett és összetett kézzel bozsékolt,

118 biztattam őket, hogy csak menjenek, őket nem bántom, s mikor már nem tekintgettek hátra, levettem az egyik legény válláról a puskát, lelőttem a másodikat, s azután a harmadikat, s az öreg mindezt olyan jóízűen mesélte el, mintha csak arról mesélt volna, hogy miként öntötte ki az ürgét lyukából gyermekkorában, pedig ez az ember, daczára hogy a császáriaknál, mielőtt honvéd lett, már két kapitulácziót kiszolgált, soha egy 118 Jajgat, sápítozik. 65