Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a szabadságharcban III. Tizenkét hónap. Dékány Rafael a 25. honvéd zászlóaljról (Kecskemét, 2004)

Dékány Rafael visszaemlékezései 1848/49-ről és a 25. honvéd zászlóaljról - Az első csata és hatása (Parndorf)

tikár az ellenség túlnyomó erejét és helyzetünk tarthatlanságát, elrendelte a visszavonulást az egész vonalon. A visszavonulás meg is történt teljes rendben és nyugalommal, noha az ellenség, a kelleténél hosszabbra nyújtott ágyúzásunk és feltartóztatási törekvésünk alatt, már annyira megkerülte jobb szárnyunkat, hogy csapatunk ez által a főhadtesttől teljesen elvágtatott s az óvári út, melyen visszavonulnunk kellett volna, elfoglaltatott. Mi mindazáltal Miklósfalván

40 és Mosonyon át három napi folytonos gyaloglás után, miközben csak addig pihentünk, míg ettünk, 19-én éjféli 2 órakor megérkeztünk Győrbe. Itt tapasztaltam csak igazán, hogy mire képes a fiatalság bámulatos kitartása és megtörhetlen jó kedve; mert daczára, hogy három napig talpon voltunk, mégis jól esett a szállásunk mellett levő kis csárdában, hol nagyon szépen muzsikáltak, egypár nótát tánczolni, mielőtt aludni mentünk volna. Hogy milyen érzületet ébreszt az emberben az első csata, azt tulajdonképen csak érezni lehet; de tollal hűen ecsetelni nagyon nehéz, mert az, a mint magamon tapasztaltam, társaim arczárói is olvashattam és beszédeiből kivehettem, egy egész sorozatát tünteti fel az érzületeknek. Midőn az első ágyúdörrenést meghallottuk, vérünk szokatlanul felpezsdült, arczunk kigyulladt, szívünk hevesen kezdett dobogni és égtünk a vágytól, hogy minél előbb a csatasíkra érhessünk és fegyverünk romboló hatását láthassuk, minek következtében oly gyorsan mentünk kijelölt helyünkre, hogy lélekzetünk szintén elakadt. Látva az ágyúk tüzének minden oldaloni fellobbanását s a huszárok és vasasoknak egymás ellen tett vad rohanását, felébredt bennünk a vágy huszárainknak segítségére sietni, az ellenséget pedig egy csapással megsemmisíteni elannyira, hogy Mihályi őrnagy úr alig volt képes megtartani bennünket állóhelyünkön s kész lett volna mindenki, a maga szakállára, beleelegyedni a küzdelembe. E türelmetlenséget nevelte még az a körülmény is, hogy az ágyúgolyók mind sűrűbben zúgtak fejünk felett; vagy lapultak meg előttünk a szántásban, de már ekkor fölébredt bennünk az önfentartási vágy is és hangosan kezdettünk zúgolódni a vezénylet hiányossága ellen, e közben meg-meg lapultunk, ha a golyó felénk üvöltött, vagy fejünket biczczentettük hol jobbra, hol balra, a mint jobbnak gondoltunk. Később, midőn a köd felszakadt s láttuk, hogy az ellenség tüzérei addig hat golyót is röpítenek ellenünk, míg a mienk egyet ő ellenük s hogy a tőlünk jobbra álló zászlóalj legénysége, melyet tiszteinek áruló elhagyása megzavart, gomolyogni kezd, az ellenség pedig mindig nagyobb és nagyobb tömeggel tódul elő, arczaink elsápadtak, tagjaink reszkettek, homlokunk verejtékezett; igaz, hogy egyideig még ekkor is ingerkedtünk egymással, de végre szavunk elállt és némán 39 Kmety György, okt. 19-től százados a 15. zászlóaljnál, okt. 30-tól őrnagy, a 23. zászlóalj parancsnoka, dec. 20-tól alezredes; 1849-ben ezredes, hadosztályparancsnok, tábornok. További életrajzi és előléptetési adatok: Bona Gábor, 1987. 203. 40 Miklóshalma, Nickelsdorf. 24