Katona István: A kalocsai érseki egyház története I. (Kalocsa, 2001)

A kalocsai érseki egyház történetének első része a mohácsi vereség előtt

XXXIX. Ez a nemtelen keményszívűség Maurikiosnak a vesztét okozta, a barbár kegyetlenség pedig a kagánt sodorta a pusztulásba. A következő évben, 600-ban Priskos megtámadta a kagánt Viminaciumnál, négyezer avart levágott, az övéi közül csak 300 hiányzott. Másnap újból összecsaptak, az avarokból kilencezer, a harmadik napon pedig tizenkétezer maradt holtan, a kagánt a Tisza mögé nyomták vissza. De föltöltötte csapatait és a harmincadik napon megint megjelent, Priskos pedig megint szétszórta őket. Másnap a Tiszán túl levágtak 30 ezer gepidát, akiket az avarok, mint leigázottakat, ezen a vidéken megtartottak. A vereség után 20 napra, bízva a szlávok segítségében, újra megkísérelte a hadiszerencsét, de újból kikapott. A vereségek után az avarok helyzete keleten lassanként megrendült. Ezért Phokas alatt, aki Maurikiost 602-ben felváltotta, semmi említésre méltó dolgot nem olvashatunk róluk. Utóda, Heraklios alatt, 610-ben a perzsák ellen szerencsével hadakoztak, sőt Konstantinápolyt is ostromzárral vették körül 626-ban. Ezt azonban fel kellett oldaniuk. Majd a szláv népekkel viseltek nehéz és hosszas háborút. Miután a szláv vinidek lerázták igájukat, a bolgárok közül 9 ezren feleségestül, gyerekestül átmentek az avaroktól a frankokhoz, 630-ban. A kagán a többi bolgárok élére Kuvratot állította és hozzájuk csatolta a kutrigurokat, nehogy valami forradalmat szervezzen. Ez a Kuvrat azonban Heraklios császár pártjára állt és -Niképhoros szerint87 - föllázadt az avar kagán ellen és az egész tőle kapott néppel gyalázatosan bánva kiűzte őket ősi földjeikről. Mivel azonban a kagánnak több gondot okoztak a szláv vinidek, semhogy a Herakliosra támaszkodó bolgárok elpártolását fegyverrel megbosszulhatta volna, az avarok uralma ezen a vidéken lassanként szűkebb határok közé kezdett szorulni. Miután pedig a szerbek is, horvátok is Herakliosszal egyetértésben hamarosan elragadták tőlük Dalmáciát, megpróbálták birodalmuk határait nyugat felé kiterjeszteni az Enns folyón túl, de keveset értek el. XL. Ezen a területen Nagy Károly ütötte a legnagyobb sebet az avarokon kb. a VIII. század vége felé. Ekkor már kiforgatta hatalmukból a longobárdokat Itáliában, Germániában a szászokat nagyrészt megfékezte, Pomerániában pedig a vils szlávokat hódoltatta meg, most az avarokat, akikkel az országhatárok miatt pereskedett, méltóaknak tartotta arra, hogy legyőzésükkel a diadalmenet dicsőségét megszerezze magának. 791-ben igen erős csapatokat szervezve, a Duna mentén vezette seregét, fiának, Pipinnek pedig meghagyta, hogy Itália felől támadja az ellenséget. Ez a Száva és Dráva között ütközött meg az avarokkal egy nevezetes csatában és a fényes győzelmet jelentette atyjának. Mielőtt Károly elindult táborával az Ennstől, mely a bójok és avarok határa volt, szeptember 5., 6., 7-re a legszigorúbb böjtöt rendelte el az egész hadseregnek a háború szerencsés kimeneteléért. A böjtölés, könyörgés, vezeklés harmadik napja után „a király - a lorchi évkönyvek szerint88 - ...a Rába folyóig jött, 87 Velencei kiadás 13. Párizsi kiadás 16. L. Nicephori archiepiscopi Constantinopolitani opuscula historica. Ed. C. de Boor. Lipcse 1880. 24. 88 Katona felcseréli és hibásan is közli a két forrás híradását. A lorchi évkönyvek (Annales Laureshamenses) vonatkozó helyét l. MGH. Schptores I. Ed. G. Pertz. Hannover 1826. 34., a frank 36