Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)
másukat, megőrizték szervezeti önállóságukat. 1765-ben a közös tilalmast elosztották három felé, de a tilalmas „pusztáin" és „ciheréiben" végzett legeltetést továbbra is közösen végezték. 1845. március 25-én a bánkfalvi alsó három tizes közös gyűlést tartott, ahol a résztvevők egy régi közös kisebb hegyi növendék erdős birtokot tilalmassá nyilvánítottak. Szabályokat alkottak az új tilalmas fáinak nevelésére és megóvására. Lófőrész, a közös kaszáló A XIX-XX. században a bánkfalvi alsó három tízesnek: Altizesnek, Martonosnak és Simószegének volt egy jeles havasi közös kaszálója, amelyet Lófőrész néven emlegettek. 583 A terület egy részére a Falurésze megnevezést is használták. A Lófőrész kaszálót Altizes, Martonos és Simószege tizes közösen birtokolta, de sorban felváltva használta. A lófőrészi kaszálóterület kiterjedése, mérete valószínűleg nem tette lehetővé, hogy a három tizes összes jogosultja minden esztendőben belevághassa kaszáját az ott termett fűbe. Ezért a közbirtokosok bölcsen kitalálták, hogy a jeles kaszáló háromévenként forduljon a három tizes egyikére, vagyis a három tizes egymás után következzen a haszonvételben. Altizesben, Martonosban és Simószegében a tilalmasbeli tizesjog és a lófőrészibeli jog különbözött, elvált egymástól. Aki tilalmasbeli jogot szerzett, vagyis tizestaggá vált, nem biztos hogy lóförészebeli joghoz is hozzájutott. Ezért a beüsmertetések alkalmával mindig hangsúlyozták, hogy a felvett tizestagot csak a tilalmashoz szóló joggal ruházták fel, vagy a Lófőrészbe is társnak tekinti a birtokosság. A Lófőrész helynév már önmagában jelzi, hogy területét valaha csak primipilus jogállású szabad székelyek, vagyis lófök birtokolhatták. Erre utalnak a XIX. század első feléből származó legkorábbi írásos említések is. Altizesben, Martonosban és Simószegében tehát a tilalmasbeli tizesjog szélesebb társadalmi kört ölelt föl, mint a lófőrészjog. Előbbivel jobbágyok is rendelkezhettek, míg lófőrészjogot hosszú ideig csak lófök szerezhettek. A XIX. század végén és a XX. század elején, amikor már adták-vették a jogokat, valószínűleg olyan gazdák is szereztek lófőrészjogot, akiknek ősei nem tartoztak a lóháton hadbavonulók sorába. Amikor a három birtokos tizes egyikére ráfordult a Lófőrész kaszáló, a haszonélvező tizes annyi nyílra osztotta föl a területet, ahány gazda lófőrészjoggal rendelkezett a tízesben. 1923-ban például Martonos tízesben harmincnégyen birtoA Lófőrész helynév a XIX. században és a XX. század elején Bánkfalva határának egyik legtöbbet emlegetett helyneve volt. A XX. század középső évtizedeiben azonban látszólag kiszorult a használatból. Szász Domokos tanító 1946-ban már csak a humoros Lófűrész alakban jegyezte le, (SZÁSZ Domokos 1946. 42.) Csomortáni Magdolna és Fejér Tünde helynévgyűjteményében pedig nyoma sincs. (CSOMORTÁNI Magdolna 1985., FEJÉR TÜNDE 1998.) - A helynév látszólagos visszaszorulása, emlékezetbeli halványodása azért is meglepő, mert 2007-ben több 80 éven felüli altizesi férfi is állította, hogy legénykorában még kaszált a Lófőrész területén, amikor a jeles kaszáló „Altizesre fordult". Sajnálatos, hogy Martonos tizes 1921. február 19-én felvett tizesleltárában még szerepelt egy „Lófőrészi jegyzőkönyv" jelzésű dokumentum, ami a XXI. század elején, kutatásaim idején nem került elő. (TA.M. 2. 12.) 179
