Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)

Krupa András: A család szerepe a szlovák anyanyelv megőrzésében, a magyarosodás folyamatában a hazai - főként alföldi - szlovákok önvallomásai alapján

A döntő többségében magyar kifejezésekből álló szöveg a magyarosodás olyan fokát jelzi, melyben a közbeékelt szlovák igék, ragok, ill. a nemek tévesztése valójában csupán a beszélgetők között a származás azonosságát jelzi:

Hát mink mentünk, aztán vótunk, oszt mentünk do Földvám, a potom zme nakúpili ten sapkii aj kalap, a potom zaniesli adó na dedinskí dom. (Dunaegyháza)

Akár úgynevezett bilingvis analfabétizmusról is beszélhetünk, amikor az illető egyik nyelven sem tudja magát helyesen kifejezni: Majdnem úgy néz ki, hogy se magyarul, nem tudok tisztán beszélni, se szlovákul. De hát az egyik a másikába kisegítem magam. A magyart a szlovákkal, a szlovákot a magyarral. (Kiskörös)

A nyelvváltás végső fokozatához tartozik, hogy a fiatalok nem akarnak beszélni szlovákul:

Hát anyanyelv nám bou szlovák. Pedig hát hintő tam ňič, mi sa nehanbíme za to. Habár mladi sa hnevajú, ak sa slovenskí zhovárame. Tí aňi ňekcu slovenskí... Oni lenézuju, ako načim povedať? Lenézuju toho, čo slovenskí sa zhovára. (Hát szlovák volt az anyanyelvűnk. Pedig ebben nincs semmi szégyellni való. Habár a fiatalok haragszanak, ha szlovákul beszélünk. Ok nem is akarják a szlovákot... Lenézik azt, hogy is kell mondani? Lenézik, aki szlovákul beszél.) (Péteri)

Nagyon ritka jelenség, hogy az elmagyarosodott lány az apjától meg akar tanulni szlovákul: Vravela som mu, že: Apo moj shovárajme sa po slovenskí. Ja už neveľmi veďem, aľe vi veďeťe a povedeťe mi, že ako treba povedať. (Mondtam neki: Apám, beszéljünk szlovákul. Én már nem nagyon tudok, de maga tud, és megmondja nekem, hogyan kell mondani.) (Domoszló)

Kuriózumként említhetjük az alábbi esetet, melyben az elmagyarosodott mesélő nosztalgiát érez az elhagyott anyanyelv iránt, egy régi, Amerikába távozott ismerősével szlovákul levelez, s még példát is idéz egyik levélváltásukról:

... olyan jó ám, ha megjön Amerikából is az egyik, nem is barátnőm, hanem csak ismerősöm, oly jól esik. Jaj, még írunk is egymásnak szlovákul. Mondja nekem, írja a levélbe: Ti, Julka ňehanb, že sa mi vidáš. Lebo ja ťi chcem - szakácsnő volt a bisztróba, aszongya - že sa chcem ťi vivant' tú veselí. Aľe reku čak len dočkaj, pre mňa príde Svati Peter! S tim budem grošoví tanec tancovať! (Te Julka, ne szégyelld, hogy férjhez mégy. Mert én akarok főzni neked a lakodalmadon. Ugyan, várj csak, értem jön Szent Péter, azzal fogok garasos táncot járni!) (Bakonycsernye)

A vallomástevők saját sorstársaikat is figyelték, különösen azokat, akik felgyorsult módon magyarosodtak el. Még azt is észrevették, hogy - persze talán kárörvendően - hogy milyen a magyar hangsúlyuk. Az egynyelvűvé válás bonyolult folyamatának ez is sajátos része volt:

Aj za Slovákom držaľi, ľebo oni veľmej vedelt maďarskí, aľe keď maďarskí rozprávali..., hneď bolo počuť v ňom, že ucho zbadalo, toto je nečistí Maďar. (Holott szlováknak tartották magukat, ők nagyon tudtak magyarul, de amikor magyarul beszéltek..., mindjárt lehetett hallani, a fül észlelte, ez nem tiszta magyar. ) (Dunaegyháza)

A hazai szlovákok szlovák nyelvének további alakulása kapcsán az önvallomások lényegében két útra mutatnak rá. Az egyik szerint előtérbe kellene kerülnie az anyanyelvi oktatásnak. Ismerve azonban a családi és a környezeti viszonyokat ők e vonatkozásban igencsak pesszimisták: Todi nikto ňeučiu, od samo

87