Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Ferkov Jakab: A zádruga mint nagycsaládi gazdasági szervezet a bunyevácoknál
hettek. Ez azonban még nem jelentette a zádruga teljes feloszlását. Ilyenkor mindenki megkapta a maga részét, de az otthon maradt fiú többnyire 3 hold földdel és egy nagyobb szőlőterülettel többet kapott, mivel ő tartotta el a szülőket. Szétköltözéskor a csibék mindig az atyai háznál maradtak. A jószág többi részét és a földeket viszont elosztották, míg a mezőgazdasági eszközök, szerszámok használata és a földek megművelése - mint már említettem - továbbra is közös maradt. A nőtlen és hajadon testvérek ugyancsak a szülői szálláson maradtak. Az elköltözött testvérek általában ott készítettek maguknak szállást, ahol korábban földet vettek és a földek elosztása is általában úgy zajlott, hogy ki-ki a saját szállásához közelebb eső részen kapott területet. Viszont ezután is minden vasárnap és nagyobb ünnepeken összejöttek a szülői háznál, és együtt töltötték el a napot. Tehát az atyai szállás maradt továbbra is a központ. A következőkben nézzük meg, hogyan nézett ki egy zádruga vagy szállás: hogyan gazdálkodtak, milyenek voltak a tulajdonviszonyok és milyen volt a szálláson belüli kapcsolatrendszer. Egy 20 főből álló szállás nagyjából 20-30 tehenet tartott, amelyek közül legalább 10 fejőstehén volt. A bikaborjak közül tizet két éves korig hizlaltak, majd eladták. Szántáshoz három pár ökröt és négy pár lovat tartottak. Egy pár lovat mindig parádésfogat vontatására használtak, ha például templomba, búcsúba, lakodalomba, városba vagy vásárra mentek. Továbbá tartottak még nagyjából 50 birkát, 100 disznót, amelyek közül 8-10 volt gäbe, vagyis anyadisznó. A süldők közül csak azokat vágták le, amelyek nem híztak megfelelően, míg hízóból évente hat-hét darab, 150-300 kg súlyút, a többit eladták. A baromfik száma szinte számolatlan volt: nagyjából 500-600 csibe, mintegy 100 liba (ezek száma a leánygyermekek számától is függött, mert a libatoll hozománynak számított), 20-30 kacsa, és pulyka amennyinek jutott élelem. A zádrugán belül létezett a személyi és magántulajdon is. A hozomány például mindig magántulajdonnak számított. Az új asszony hozományába (stafirung) a bútoron kívül legalább egy hold nagyságú föld vagy annak ára is beletartozott. Továbbá hozhatott valamennyi állatállományt is. Ezek az ő, illetve férje tulajdonát képezték, de a földet a többiekkel közösen művelték és az állatokat is a közös takarmányból etették. Ugyanakkor, ha valamelyik fiú megnősült, ő is kapott hozományt: általában egy lovat, tehenet, anyadisznót és hizlalásra 3-4 kocát. Az állatokat továbbra is a közös takarmányból etették, de amikor a malacokat tulajdonosuk eladta, azok árát beadta a közös kasszába. Emellett, saját bevételéből (például a hízók árából), földet is vehetett, amit ugyancsak a közös mezőgazdasági eszközökkel műveltek meg. A hozományt tulajdonképpen azért kapta, hogy még azelőtt tanuljon meg gazdálkodni, mielőtt az új szállásra költözne. A zadrugában élő házaspárok megtakarított pénzéből vásárolt földnek stečená („megtakarított föld”) volt a neve. Az állatállományt is együtt nevelték, de számon tartották, hogy melyik állat kinek a tulajdona. A gabonát is közös hombárban tárolták (egy-egy szálláson több hombár is lehetett, és egy-egy hombárba általában egy vagon gabona fért), de itt is tudták, hogy kinek melyik a része. Nézzük meg a zádrugán belüli kapcsolatrendszert is. A zádrugát általában úgy is hívták, hogy čeljad (cselyád), melynek magyar jelentése: emberek. A házi-70
