Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Bereznai Zsuzsanna: Egy kecskeméti zsidó család a XX. század elején (Kircz Fülöp fogatos fuvarozó családja)
ide ők nem jelentkeztek. Reggelenként a misével kezdődött az iskola a „kis templomban”, majd onnan mentek át a tanterembe. A tantárgyak között volt német és francia nyelv (irodalmi szövegolvasással), társasági illemtan, magyar nyelv és irodalom, retorika. A latin nyelvet, a matematikát, a történelmet és a természetrajzot a piarista tanárok tanították. Az első tanév után megszüntették a gimnáziumot, mert sok katolikus tanuló kimaradt, és zsidó többségű osztályokat az apácarend nem tarthatott fenn. Ám a piarista gimnázium lehetővé tette, hogy a három Kircz-lány magántanulóként bejárhasson az iskolába, mert az ógörög nyelvre jelentkeztek. Ez nem volt mindennapi dolog abban az időben. Különbözeti felvételi vizsgát kellett tenniük, amelyre önállóan kellett felkészülniük, a tanár minden segítséget megtagadott tőlük: „Ott a könyv, tanulják meg abból! - És mi megtanultuk! Igen, az akkori idők antiszemita légkörében nem is számíthattunk másra. Tudomásul kellett venni, hogy nekünk bizonyítani, többet tanulni, mindig felkészülni, és jól felelni kell. Azt az osztályzatot, amit a vizsgán nyertünk, bizony nem adták könnyen a pap tanárok!” A legidősebb nővér külföldre kényszerült orvosi egyetemi tanulmányai nagy anyagi teher volt a családnak, majd a három legkisebb lánynak is félbe kellett hagynia a gimnáziumot: „Ez itthoni tartalékunk teljesen felemésztette. Nehezen, sok küzdelemmel tanult Pozsonyban, Bécsben, végül Prágában. Az itthoni továbbtanulás akadályai olyan magasra tornyosultak, hogy kenyérkereset után kellett néznünk. Én a városi zeneiskola felső évfolyamán tandíjmentességgel tanultam és szépen játszottam már zongorán, de a zenetanári diplomához Pestre, a zeneakadémiára kellett volna járnom. Ehhez nem volt meg otthon az anyagi lehetőségünk. Egyébként is Édesapám kora és egészségi állapota, nem utolsó sorban a zsidók részére az általános korlátozások a való helyzet mérlegelésére kényszerítettek. Zongoratanárnői, fogtechnikusi álmaimból felébresztettek, és úgy döntöttünk, hogy varrni tanulok.” Miután a város egyik jó nevű szabónője használható tanítványnak minősítette Olgát, az „iparhatóság” előtt megkötötték a szerződést, majd egy év múlva segédvizsgát tett. A magas tandíj alól úgy tudta mentesíteni szüleit, hogy annak fejében a főnöknőjét zongorázni tanította. „Főnöknőm jól járt, mert engem nem kellett szálhúzásra, fércelésre tanítani, hanem rögtön kisebb munkákat kaptam. Rövid időn belül egy másodsegéd munkáját el tudtam látni. Alakításokat, vasalásokat, kabátbélelést stb. Érthető, így sosem vittem haza ruhát, nem sepertem, nem takarítottam műhelyt. Értékes munkásnak bizonyultam. Az egész műhely a nyári szezon idején már reggel 7-kor munkánál ült. A téli báli szezonkor, ha úgy adódott, este 9-10 órakor hagytuk abba a munkát. A kevésbé tehetséges, iskolázatlan, hároméves szerződéses tanulótársaim fércelni, fanslagozni tanultak, és a ruha felférceit alját szegték fel apró öltéssel. Hetente kétszer elmehettem este hat órakor a zeneiskolába órára.” A sikeres segédvizsga után 15 korona fizetéssel alkalmazták. 63
