Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Szőke Anna: A család szubkultúrája mint az identitás megtartó formája a vegyes etnikumú közösségekben
SZŐKE ANNA CSALÁD ÉS SZUBKULTÚRA A HARMADIK ÉVEZRED ELEJÉN „Az ember természeténél fogva társas lény. " (Aquinói Tamás) A családok és a szubkultúra kapcsolatát vizsgálva az első kérdés, hogyan lehet e két fogalmat párhuzamba állítani egymással, hiszen a köztudatban, minden család egy fogalomkörhöz tartozik, nagy különbségek nem lehetnek. Mindenhol vannak szülök, gyerekek, apa dolgozik, anya vezeti a háztartást, következik az óvoda, az iskola, ifjúság, házasság és kezdődik minden elölről. Talán a múlt század derekáig érvényesek voltak a fenti meghatározások, pontos terminust nem határozhatunk meg, mert családonként változott a klasszikus családforma felbomlása. Ezzel a megállapítással már el is jutottunk a különbözőségekig, amikor már szubkultúráról beszélhetünk, hiszen az értékrendek kezdtek másként megjelenni, illetve eltérni a domináns és legitim kultúrától. A szociológia az említett domináns kultúrát gyakran nevezi szülő- vagy anyakultúrának. Ez a definíció évszázadokon át érvényben volt, mind addig, míg a tanulási feltételek nem változtak, s nem érkezett meg az ezt követő technikai forradalom, illetve, hogy a technika beköltözött a háztartásokba. Ettől kezdve nyomatékosan beszélhetünk családi szubkultúráról. A család és szubkultúra viszonyát úgy tudjuk alkotó elemeire és részekre bontani, ha először mindkettőt külön-külön alapfokon is körülírjuk. MI A CSALÁD? A család, mint közösség, a társadalom legkisebb sejtje. A nevelés terepe, az első közösség, amelyben az ember felnő. Ez a közösség különnemű személyekből és különböző korosztályokból tevődik össze (legalább két generáció). A család reprodukálja önmagát. Nem új tagokat fogad be, hanem a születés folytán szaporodik. A család, mint minden történeti-társadalmi közösség, állandó változásban van. A huszadik század második felében felbomlik a nagycsaládi életforma, s a helyébe a gyermeklétszám- csökkenés lép, amely megingatja a családokban lefolyó szocializációt. Megváltozik a családtagok társadalmi szerepe és ezzel párhuzamosan a gyermek családban betöltött szerepe is. A tradicionális nevelés szerint egy fiúgyermek akkor szeghette meg a kenyeret az asztalnál, amikor egyedül lebírt vágni (kaszálni) egy hold búzát. Akkor a családfő megengedte, hogy az asztalnál ő szegje fel a kenyeret. Ez a normarendszer az 1950-es évektől megszűnt. Megjelennek az új munkagépek, már nem kell kézi erővel kaszálni a kenyérnek valót. Tehát, az évszázados normarendszert nem volt mihez kapcsolni. Kitolódott a felnőtté válás időpontja is. Az alkotmányos törvény 1953-tól kötelezővé tette a nyolcosztályos elemi isko-19
