Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Klamár Zoltán: "Kilencszáz és tizennégybe felborult a világbéke". Rímfaragó bácskai bakák és más egyebek egye hadiújság meg némi szórványos emlékanyag tükrében
A versek minőségét nagyban befolyásolta a „katonaköltő” műveltségi, iskolázottsági szintje, szókészlete, dalhagyomány ismerete. A fronton alkotott „versek” gyaníthatóan valamilyen ismert dallamra énekelhetőek voltak, ám ezen alkotások fő jellemzője, hogy nem estek át egy közösségi szűrőn, az idő és a körülmények nem tették mindezt lehetővé. így a közösség kimaradt az alkotói folyamatból. E miatt sánták maradtak a rímek és a költői képek is esetlegesek. Hiányzik belőlük a közösségi hagyomány kontrollja. Megállapítható tehát, hogy a „költő” és „nótaszerző” kiszakadt abból a közösségből, ami magába fogadta és ízléséhez igazította az egyén alkotását.17 18 Azt is tudjuk, hogy nem mindegyik rímfaragó tudott írni, olvasni. Sokszor segítették ki egymást a bakák, írtak levelet a bajtárs nevében, és az otthoniak, a kapott levéllel elmentek olvasni tudó szomszédhoz, ismerőshöz. Ezekből a levelek-18 bői értesülhettek a rímbe szedett strófák által a katonaélet aktualitásairól is. A hadiújság márciusi számának Vidámságok a táborból című rovatában Varga János tizedes megállapításunkat igazolja, az alább közre adott történettel: „Jánost behívták a századirodába. Csomagja érkezett. - írd alá! - Jelentem alásan, nem tudok írni. - Nem tudsz írni? A XX-ik században? - Jelentem alásan, én a 16-ik században vagyok.”19 A rovat arra is lehetőséget adott, hogy az alkalom szülte költőkkel szemben igen markáns véleményt fogalmazzon meg a névtelenség homályába burkolódzó kritikus: „Egy ifjú költőről szól ez a történet. A költő, akinek neve nem túlságosan ismert a közönség körében, de mindenesetre a hatszáz legjobb magyar költő sorába tartozik, egy idő óta katona. Mint mindannyian, ő is kötelességének tartotta, hogy háborús versekkel gyarapítsa szegény irodalmunkat. Verseit összegyűjtve kötetben is kiadta, de csak kiadta, el nem adta. Mert nem tudta. A tiszteletpéldányokat is beleszámítva, mindössze talán száz példány fogyott el a jeles munkából. A költő nagy búnak eresztette a fejét. - Mit csináljon a megmaradt könyvekkel? - kérdezte szomorúan. - Küldd fel Bécsbe a hadikiállításra. Ott biztosan kiállítják... »a háború borzalmai« című csoportban...”20 17 „Az a meggyőződésünk, hogy az egyéni és közösségi merev elválasztása és szembeállítása a szájhagyományozó költészet alkotásaiban hibás, antidialektikus. Az éppen a lényeges a szóbeli (orális) költészetben, a népköltészetben is, hogy abban az egyéni invenció (Sharp szavai!) és a hagyományozó, alakítgató névtelen közösség egymástól elválaszthatatlan, dialektikus egységben van. ORTUTAY Gyula 1965. 5. 18 „...az írásbeliség és a szóbeliség interferálása szinte a kezdettől fogva megjelenik, szinte amióta adataink vannak egyáltalán az írásbeliség meglétére. Az írásbeliség ténye maga rögtön egy osztályt, egy elkülönülő réteget teremt, amelyet mágikus hatalommal ruház föl. Szinte ezektől az első pillanatoktól kezdve az írásbeli és szóbeli kultúra között állandó a kontaktus, az ütközés és a konfliktus.” ORTUTAY Gyula 1974. 101. 19 Képes Hadiújság 1917. 141. [A közreadó megjelölése nélkül.] 20 Képes Hadiújság 1917. 27-28. [A közreadó megjelölése nélkül.] 169
