Szabóné Bognár Anikó - Dr. Tombáczné dr. Végh Katalin (szerk.): Megtizedelt évek (Kecskemét, 2014)
Dr. Katona Csaba: „Mindig beljebb keveredtünk a világháborúba.” Naplók és emlékiratok mint a „Nagy Háború” forrásai
A napló viszont éppenhogy a pillanatnyi érzések, a későbbi háttértudás híján reflektál sebesen az eseményekre, vagyis rendelkezik azzal a nyomatékosabbnak ható jelentőséggel, amelyet az események azonnali vagy időben közeli rögzítésének ténye kölcsönöz. Ezért pedig az Olvasó többnyire hitelt szokott adni a naplónak. Ám ezek az egyéni érzelmek, tapasztalatok még nem kaptak, nem kaphattak elegendő, sőt semennyi időt sem az értelmezésre, értékelésre, mivel a „napló napról napra teremti az állandóan változó azonosságot, míg az önéletírás egy adott időpontból visszatekintve koherens élettörténet megkonstruálására tesz kísérletet”13. A napló tehát elsősorban, de nem kizárólagosan pillanatfelvétel-szerű megéléstörténet. Ezzel szemben az emlékiratok, memoárok, visszaemlékezések utólagosan is értékelnek, magyaráznak, mérlegelnek. Rokonítható e műfaj a naplóval például a tekintetben, hogy íróik az eseményeket megélték, így érzelmek is árnyalják a papírra rótt gondolatok szövevényét. Ám az emlékiratban, önéletírásban egy-egy eseménysor újbóli (későbbi) felidézésekor arra is van mód és lehetőség, hogy az ott rögzített történtek későbbi kimenetelét ismerve, „súlyozva” helyezze el az elbeszélő az egyes momentumokat, az éppen a mű írásakor meglévő értékrendje mentén. Vagyis a hangsúlyos elemeket máshova helyezheti, elhagyhat dolgokat, sőt ki is egészítheti olyan tényezőkkel (tudatosan vagy nem tudatosan), amelyeknek az adott eseménysor idején még nem volt tudatában, esetleg fontosságukat nem tudta még felmérni vagy éppenséggel egyenesen légből kapottak/utólag konstruáltak. Mindez emberi: az önéletírás is, a napló is az egyén saját maga általi fontosságérzetét is mutatja. Az emlékezés alanya alapvetően az egyén, még akkor is, ha az emlékezet társadalmilag meghatározott keretek között formálódik és szilárdul meg.14 Ez az individualizmus mutatkozik meg abban, hogy az egyének saját életüknek, valamint a világról szóló értékeléseiknek olyan fontosságot tulajdonítanak, hogy azt lejegyezzék, de ezt - például épp a világháború esetében - fokozhatja annak felismerése, hogy úgymond a világtörténelmet formáló eseményeket él át az illető. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, hogy a személyes emlékezet dokumentumaiként a naplók és emlékiratok az egyes ember szemszögéből ábrázolnak tényeket: ettől még az úgynevezett hivatalos iratokkal egyenértékű források. Egyes értelmezések szerint - épp ezért - értékesebbek is a történész szempontjából, mivel utóbbiak ugyebár a hivatalos álláspontot tükrözik, azaz csupán a történelem/múlt egy, a mindenkori regnáló hatalom nézőpontjának megfelelő töredékét: „A korabeli hivatalokban keletkezett [...] levéltáriforrások elsősorban a hatalom ideológiáját, normáit tükrözik és csak ennek tükrében értelmezhetőek”15 Ez vitathatatlan, ám ismert, hogy a közgyűjteményekben, így a levéltárakban is számos családi levéltár/irathagyaték lelhető fel és kutatható szabadon, azaz a fent idézett kijelentést árnyalni szükséges. A magániratok történeti értékét többek között épp az adja meg, amire Gyáni Gábor mutatott rá: az újragondolt történeti tudást a permanens újraértelmezés alapozza meg.16 Nem vitatható az sem, amire Takács Tibor hívta fel a figyelmet, miszerint ha valaki a múltat botor módon maradéktalanul szeretné rekonstruálni, eleve kudarcra van ítélve: „...aforrásként használt szöveges dokumentumok nem magát a múltat, hanem annak egyféle értelmezését tartalmazzák. A 13 Kövér György: Én-azonosság i. m. 221. o. 14 Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Budapest., 1999. 36-37. o. 15 Majtényi György: A llami segítség vagy erőszakos asszimiláció? Az 1945 utáni roma történelemforrásairól és értelmezéséről. In: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene I. Fel. szerk.: Márfi Attila. Pécs, 2005. 131. o. Erre nézve lásd még: Gyáni Gábor: Levéltári kánon és történetírói tapasztalat. In: Levéltári Szemle, 2008. 3. sz. 4-9. o. 16 Gyáni Gábor: A történetírás újragondolása. In: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. Budapest, 2010. 14. o. 31
