Bárth János: Két véka féreje (Kecskemét, 2013)

I. Forrásbemutatás és töredékes elemzési kísérlet

és PP csíkszentmártoni nemes személy, ekkor és ekkor megjelentünk a nemes Alcsík Székben fekvő Szentgyörgyön lófő RR nemes házánál, ahol j övének mü élőnkbe két részről való személyek, egy részről ZZ primipilus feleségével EE asszonnyal, más részről KK primipilus három fiával, A-val, B-vel, C-vel, akik jobb-jobb kezeik béadásával münköt megbírálván tették az alábbi nyilatkozatot”. Ilyenkor következett a bonyolult ügy, illetve a döntés, az egyezség leírása, majd a „kézen fogott bírák” ugyancsak régi formulákkal kinyilvánították, hogy hitük szerint tanúságot tesznek a történtekről, megbízóik akaratnyilvánításáról, és e tanúságtétel érdekében írták meg aláírásukkal és szokott pecsétjükkel megerősítve az éppen aktuális „levelüket”.

1848 után, különösen a XIX. század utolsó negyedében, majd a XX. század első felében, amikor az írástudás a közszékely körökben is a korábbinál jobban elterjedt, a jogbiztosító iratok külső képe, stílusa, fogalmazottsági színvonala kedvezőtlen irányba változott meg. Az írástudás nem számított többé a deákoskodó kisneme- sek, a széki assessorok privilégiumának. Katonaviselt, „világot látott”, a betűvetést úgy-ahogy megtanult parasztemberek, kézművesek is vállalkoztak arra, hogy adásvételi szerződést, osztálylevelet, perefernumlevelet írjanak. írástudásuk és fogalmazó készségük azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. Következésképp, az 1850 és 1950 közötti 100 év családi iratainak írásképe, megfogalmazási színvonala az esetek többségében rosszabbnak mondható, mint az 1848 előtti idők irataié. Az új idők „írnokai” is próbálkoztak a régi formulák használatával, de elfelejtették, vagy nem jól ismerték szövegeiket, és ezért csak csonkult, elnagyolt, néha az értelmetlenségig elferdített változatban voltak képesek papírra vetni azokat. A XIX. század végi és a XX. századi iratokban rengeteg a szótévesztés, a szókihagyás, a szóismétlés, az előre végig nem gondolt, „derékba tört” fogalmazás. Gyakori az igeidők egy mondaton belüli eltévesztése, az egyes szám és a többes szám nem megfelelő egyeztetése. Mindezt a sok hibát kiforratlan, gyakorlatlan, betűtévesztő, nehezen olvasható, csúnya írás és a kor helyesírási szabályait nem tükröző, önkényes betűvető gyakorlat tetézi. Ráadásul a XX. század felé tartva és a XX. században előre haladva az iratok szövegében egyre fogyatkoztak a népnyelvi elemek és szaporodtak a hivatali szó- használat jellemző kifejezései. Rohamosan terjedtek a divatszavak. Például a társadalmi értelemben vett falu és a települési értelemben vett falu helyett diadalutat járt be a korábban nem használt, illetve más jelentést hordozó község szó. A székelyesnek számító falu között helymeghatározás is, kissé abszurd módon, község között-xo változott. A szántóföldek helymegjelöléséből eltűnt a nagy múltú láb. Helyét a telekkönyv hatására terjedő és néha értelmetlenül is használt dűlő foglalta el. A szántóföldek és a kaszálók vicinusamak felsorolását legtöbbször felváltotta a helyrajzi számok, telekkönyvi számok, tekekönyvi betétok emlegetése. A régi székely szavakat az iratok tudálékos fogalmazói megpróbálták „értelmezni”, „értelmessé” tenni. így cselekedtek a „köböl féreje”, „véka féreje” kifejezéssel is, amelyből férhelyűt faragtak, hogy „értelme legyen”. Szerencsére a népnyelv a XXI. századig megőrizte a féreje alakot.

A XVI1I-XIX. században a „kézen fogott bírák” működtetése, a dokumentumok megíratása legtöbbször pénzbe vagy pénzzé tehető gabonába került. Az írástudó kisnemesek, széki assessorok, kántorok, deákok, deákoskodó betűvetők számára jövedelemforrást jelentett a családi jogbiztosító iratok felkérésre történő elkészítése.

12