Rosta Szabolcs (szerk.): Expo-monatur (Kecskemét, 2013)
Bugacmonostor környezetének középkori története
Bugacmonostor környezetének középkori története 17 Rosta Szabolcs Az 1241-1242. évi tatárjárás A magyarság emlékezetében a napjainkig élénken fennmaradó események közül az 1241- 1242 évi tatárjárás foglalja el az egyik legelőkelőbb helyet, még 800 év távlatából is. A nomád mongol törzsek összefogásával Dzsingisz kán félelmetes és korszerű hadsereget szervezett. 1227-ben bekövetkezett haláláig alig néhány évtized alatt megalapította a valaha volt legnagyobb összefüggő területű birodalmat. Utódai folytatták a hódító politikát és a Kelet nagy birodalmainak eltörlése után a figyelmük Európa felé fordult. A közhiedelemmel ellentétben IV. Béla magyar király (1235-1270) tisztában volt a mongol veszéllyel. Egyrészt a magyar felderítők, mint a Magna Hungáriában élő magyarokról hírt hozó Julianus barát is beszámoltak a változó Keleteurópai hatalmi helyzetről, másrészt a keleti szomszédok, a kunok és az orosz fejedelemségek ekkor már évtizedek óta élet-halál harcban álltak a tatárokkal. A mongolok 1236-ban elindították „nagy nyugati hadjáratukat” Batu kán vezetésével. Ennek során tönkreverték Volgái Bolgárországot, eltűntetve írmagját is a keleti magyaroknak, majd sorra hódoltatták az orosz fejedelmeket. A Magyarország keleti szomszédjaként évszázadok óta fennálló Kunország megszűnt, a kun-kipcsak törzsszövetség maradványai bebocsátást kértek az országba. A kunok befogadásán és követei kivégzésén felháborodott Batu minden addiginál nagyobb hadművelet keretében, három irányból szinte egyszerre tört rá Magyarországra mintegy 140-150 ezer fős haddal. A magyar királyi sereg az 1241. április 11-én Muhi mellett vívott, mindkét fél részéről súlyos áldozatokat követelő csatában döntő vereséget szenvedett a kor legkiválóbb hadvezére, Szubotej által irányított tatár hadaktól. A védtelen országon végigpusztítva beözönlöttek a mongolok az Alföldre. Baidár irányításával a Felvidéket, Kádán vezetésével pedig előbb Erdélyt, majd 1242 elején, a Duna jegén átkelve a Dunántúlt nagy részét is elfoglalták. Még a legóvatosabb becslések szerint is a lakosság 15-20%-a, mintegy 3-400 ezer ember esett áldozatul. Egyes kutatók az ország lakossága közel felének, egymillió embernek a halálával és elhurcolásával számolnak. A legnagyobb károkat az igen sűrű, ám védtelen alföldi településhálózat szenvedte el. Kecskemét környékén a falvak, városok pusztulása 90%-os veszteséget jelentett. A pusztításról nemcsak a hazai és külföldi írott források tanúskodnak. A régészek az elmúlt években tömegével hozták felszínre a tatárjárás pusztításának kézzel fogható nyomait. A Kárpát-medencében szinte mindenütt találtak a pusztuláshoz kapcsolódó pénzekből és ékszerekből álló elrejtett kincsleleteket, melyek főként a Dunától keletre jöttek elő. Ezek is igazolják az eseményeket leíró Rogerius szavait: „...A házakban végtelenül sok értékes szövetet és ruhát égettek el, leölték a lovakat, az aranyat és ezüstöt földbe ásták, elrejtették mindenféle javaikat...” 1242 tavaszán, felmérhetetlen pusztítás után a mongolok váratlanul kivonultak az országból. Szembesülniük kellett azzal, hogy a magyarok nem várt ellenállást tanúsítottak. A királyt nem sikerült elfogni, így személye az ellenállás szimbóluma lett. Az ország nyugati része és a hegyvidékek viszonylag épen vészelték át a mongolok dúlását, több jelentős vár és központ sikerrel verte vissza az ostromot. Bár hatalmas kárt okozott anyagiakban és emberben a tatárdúlás az országnak, az IV. Béla, a „második honalapító” vezérletével mégis talpra állt. A mongolok pedig főként a birodalomban történt belső folyamatok miatt, sokáig nem jelentettek az 1241-1242. évihez hasonló veszélyt. Mindamellett a mongolok szempontjából nem egyértelműen eredményes hadjáratban talán az alábbi, Piano Carpini pápai követ által 1246-ban leírtak is nagy szerepet játszottak:
