Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Fodor Ferenc: Bátyai ártéri erdők, gyümölcsösök és a szilvaőrzés
A hajdani erdei gyümölcsösök helyneveit megőrizték a korabeli végrendeletek, ahol efféléket olvasunk: „Miskei szilvásnál lévő Földek, Rakiás Sztilvásánál levő föld, Duna palénál lévő Szilvásom és földetskéim, Pandur Szilvásánál 3/8 szántó föld, Vérségi Szilvása, Faragó Szilvása, Nagyszilvás, Papberki szilvás, Papberkében lévő szántóföldemet a hozzá tartozó Szilvással... elcseréltem, Fölső Szálláson Rakiás Istvány szomszédságában található kertemet egy hozzá tartozó Szilvással... elcseréltem’’. Máskor pedig csak gyümölcsöst emlegetnek: „a felső szállási istálló tanya kertemet gyümölcsössel..., abban lévő gyümölcsfákból is mindegyikük egyenlőképpen részesüljön. ”28 29 Az erdők, kertek, öreg fák, gyümölcsösök, szilvaőrző kunyhók eltűnéséről Vida Miklósné Farkas Margit az 1990-es években így írt: „Sehogy nem ismertem ki magam, hogy hol is vagyok, mert mindenütt csak a nagy pusztaság. Hol vannak azok a szép gyönyörű erdők? Voltak jegenye-erdők, akácfa-erdők. Hol vannak azok a szép kertek, amelyekben nagyon sok viskó állott valamikor? Az a sok gyümölcsös, diófák, az a sok szilva! Az akkor mind nagyon értékes volt. ... Akkor ott volt a Paberka, a Dolnya suma meg a Békás, a Körtvélyes, ahol százéves fát vágtak ki, ami még a térképen is rajta volt."19 Ismerték a fosóka szilvát, másik nevén a gorgulyát, meg a duráncait, a lószemű szilva már újabb. Tudnak még a cigány meggyről, meg az újabb spanyolmeggyről, a májusi cseresznyéről. A fontáre (fontos alma) nagyfajta, kotnyára (bőralma) ráncos volt a bőre, jegesica (jeges alma) üveges volt a belseje. Emlegetik még a pogácsaalmát, lánycsöcsű almát, borízű almát, a szentiványi édesalmát (Ivásnyacsa jabuka) korai, a corna slacine-t, a nagyon finom, árpaérő körtét, a Kálmán körtét, a téli körtét, a szentmihályi körtét és a papkörtét,30 Azt mondják mindegyikről, hogy kisebbek, de édesebbek voltak, mint a ma divatos, nagyobb gyümölcsök, s nem kellett őket permetezni, metszeni. Diófát olyan csemetéből neveltek, amelyiket a varjú ejtett el valahol. Egy Kákonyi nevű, Kalocsáról Bátyára nősülő embernek - nem tudni miért - Szilvás volt a ragadványneve. A gyümölcsöt frissen fogyasztották vagy, amit lehetett, megaszalták vagy lekvárt főztek belőle, ha elálló volt úgy nyersen tették a kamrai kosarakba vagy a szobai szekrény tetejére, de a befőzés nem volt divat. Néhány háznál dugva berendeztek pálinkafőzdét is az erjedt gyümölcs feldolgozására. Az aszalt almát kalotinenek, az aszalt szilvát szuve szlivenek nevezték. A gyümölcs mindenképpen csemegének számított. 1784-ben például a templomszentelést ünneplő tömegnek a plébániáról aszalt gyümölccsel és dióval kedveskedtek.31 32 Az ártéri erdei gyümölcsfák gondozásáról Andrásfalvynál olvashatunk: „Az állatőrző gazdák és pásztorok, de az ügyes oltók nagyobb távolságra is elmentek oltani, ha vadat találtak.”32 Bátyán is voltak ilyen emberek. Egy gyümölcsfákkal kapcsolatos mágikus megelőző varázscselekményt épp a táltos hírében álló híres pásztorról, Tupcsia Jánostól tanultak: „Engöm arra tanított, hogyan kell a gyümölcsfákat oltani. Olyan vadtüsökbül kell beleszúrni a bőr alá, és akkor a gyümölcs nem fog lepotyogni. Tavaszszal Gyümölcsoltó Boldogasszonykor,”33 Galgóczi 1876-ban már arról számol be, hogy a bátyai gyümölcsészet fellendülőben van a faiskola létrejötte miatt. „Szőlőmivelés épen 28 FEHÉR Zoltán 1996. 139-140. 29 FEHÉR Zoltán 2005/a. 68. 30 FEHÉR Zoltán 1996. 140. 31 FEHÉR Zoltán 1996. 141. 32 ANDRÁSFALVY Bertalan 1976. 264-265. 33 FEHÉR Zoltán 1975. 1544. 170
