Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Ferkov Jakab: A Mohácsi-sziget nyugati részének benépesülése
A következő esztendőben kiadott rendeletben a város korábban megállapított jogait és kötelezettségeit ismét megerősítették, és miközben az új telepesek (németek) részére házhelyet az uradalmi vendégfogadó és a ferences barátok temploma környékén az országút mentén, szántóföldet és szőlőterületet a mohácsi oldalon, kaszálót és makkoltató erdőket viszont a szigeti oldalon biztosítottak. Egyben előírták, hogy ez utóbbiakra vonatkozóan „50 kaszás füvet lekaszálni és összehordani” tartoznak, valamint „akár kevés, akár sok, akár semmi makk teremjen a Szigetben, adnak 150 forintokat, aztán szabad lesz [anynyi] sertés nyájat abban jártatni” amennyit csak akarnak. Továbbá amikor a „Méltóságos Uraságnak vad kévántatik, kiváltképpen sátoros ünnepekre, tartozni fognak vadászni”. Ugyanakkor a halászat és vadászat jogát továbbra is magának tartotta fenn a püspökség.5 A pereskedések főleg abból keletkeztek, hogy a szántói és dávodi lakosok a szigeti részben is halásztak, illetve fát vágtak. A két község és környékének lakói valószínűleg azzal érvelték igazukat, hogy a püspöki uradalom keleti határának tekintet „öreg Duna” a települések mellett lévő ún. Kadia sziget keleti, nem pedig a nyugati oldalán folyik. A mohácsiak illetve az uradalmi halászbérlők viszont éppen az ellenkezőjét állították. Az első ezzel kapcsolatos per 1746-ban keletkezett. Ebben a következő kérdéseket tették fel a tanúknak: 1. „Tudgya é a tanú, és honnand, hogy azon tanya, mellyend Nemes Bács Vármegyei Szántói Lakosok halászni akarnak ugyazon szigetit melyet ráczúl Kadia Osztrovo, magyarul pedig Kadia Szigettyének neveznek, bizonyos, és valóságos mohácsi határban legyenek?” 2. „Nem de nem tudgya azt is, és honnand, hogy az összes Dunának folyamottya ennek előtte is, ahol mostan, nap kelet felé való részen lett volna, és azon rész, melyet szántóiak halászni akarnak, az Dunának csak szakadékja, és valóságosan Mohácshoz tartozandó? ” A kérdésekre összesen nyolc tanú válaszolt és a következő kép rajzolódik ki vallomásaikból. Nevezett sziget mindig is a mohácsi határhoz, azaz a pécsi püspöki uradalomhoz tartozott, nevét pedig onnan kapta, hogy a szigeten egy török kádi méheket tartott, azonban veszprémi hajdúk ott elfogták, mezítelenre vetkőztették és fához kötözve „szúnyogokkal megétették”. A „régi Duna” pedig a szóban forgó szigetnek nem nyugati oldalán, hanem keleti oldalán volt, a nyugati oldalon lévő víz pedig annak csak egy mellékága, tehát nem lehet az uradalom keleti határának tekinteni még annak ellenére sem, hogy némely áradáskor a sziget víz alá került és a két ág széliében is összeért. Az egyik tanú azt is felhozza érvként, hogy „nevezett Kadia szigettye mindenkor Mohácshoz tartozandó volt, mert nem csak az Dunán, vagy az említett szigetben, hanem még Dunán tálig mintegy negyven vagy ötven ölnyire hogy ha bácskai részrül való ember megfogatott, a török aztat Mohácsra (mint maga földgyérűl) béhozatta, és tömlőcbe kalodába tétettvén, alája téli időben vizet öntöztetett, és így sanyargatván sokan meg is haltak. ” Egy másik tanú pedig azzal érvelt, hogy amikor ő „a szakadékban több társaival együtt halászott is, és at túl való jövedelmét az Méltóságos Püspökség számára adta, ha pediglen ottan valamely bácskai embereket mohácsiak kaptak, azokat mint mohácsi határon megfosztották, mint is történt, midőn a tanú is jelen volt, hogy Szákovics Miklós Méltóságos Nagyságos tiszttartója ideiben ennek előtte 15 esztendővel ottan az dentális szakadékon bácskaiakat találván, azoknak csonikjokat, és hállójokat többi nálok lévő eszközökkel együtt elvették, és mai nap sem adták vissza. ” A harmadik tanú szerint viszont nem csak a halászat, hanem minden más tevékenység meg volt mindig is tiltva a bácskaiaknak a kérdéses helyen, mert „először is 5 Pécsi Püspöki Levéltár (továbbiakban: PPL.) 46/1748. 122
