Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Ferkov Jakab: A Mohácsi-sziget nyugati részének benépesülése
Hegyi János uram tiszttartóságában deutralis szigetben társaival együtt többször is járt, s ott tapasztalt szántóval, vagy béreghi embereket, ha csak az Nagyságos Tisztekül engedelmet, vagy czédulát nem mutatthattak, nálok lévő eszközöktűl megfosztották, s váltságos, kifizetés nélkül ki nem adták, sőt... egynyihány sörtést ottkapván Pécsre hajtották’’.6 7 Ezt a képet erősítik az 1747-ben tett tanúvallomások is. Ekkor az egyik tanú azt mondta, hogy „deutralis szigetet, annak mellette levő Mohács felül Kis Dunával egyedül magányosan mindenkoron háborgatás nélkül azon Méltóságos Mohácsi uraság még török világban is bírta és használta, és szántói embereknek említett szigetjén által járni sem volt szabad”7 A pereskedések az 1747-es királyi leirattal sem szűntek meg. Ugyanis egyes püspöki tiszttartók továbbra is saját zsebükre dolgoztak, és különböző engedményeket adtak a bácskai embereknek, különösen a favágást illetően. Ezért 1795-ben egy királyi leiratban újra tisztázták az úrbéri viszonyt. Az újabb resolutio megerősítette a korábbi jogokat, a szigeti résszel kapcsolatban pedig a következőt mondta ki:,, a szigeti erdei legeltetés és faizás kibérlése az 1747. évi királyi leirat szerint tilalmas lévén, ettől az uradalom eltiltandó és a község a nyert legeltetési bérért kárpótlandó; a szigeti erdők pedig, kivéve azon szükségletet, melyre az uradalom halastavai miatt szorult és melyért a kérdéses erdei terület egy hatodrésze kihasítandó, a községnek magánhasználatba adandók át, mégis úgy, hogy a felügyeletet az uradalom gyakorolja. ”8 A perek azonban még 1848 után, vagyis az úrbérrendezést követően is tovább folytak, de ekkor már inkább a lecsapolások következtében létrejött rétbirtokok, illetve szállások körül folytatódtak. Ugyanis, miután a Baracskai-Duna-ág felső torkolatát 1870-ben elzárták, és a zárógáttal összekötötték a szigeti töltéseket, majd kialakították a fő belvízcsatornákat és az összegyűlő belvíz átemelésére két szivattyútelepet építettek, jelentősen megnőtt a szántóföldek területe. Az 1899-ben megalakított Margittaszigeti Armentesítő és Belvízelvezető Társulat területén 16300 kh-al nőtt meg, természetesen a rétek és legelők rovására. Következményeként az addig jellemző extenziv állattartást felváltotta az istállózó állattartás és a földművelés.9 A XIX. század végén a nagyjából még csupán 200 tanyából álló és mintegy 1000 állandó lakosú Mohácsi-szigeten, az 1920-as évek végére már közel 600 tanyát és közel 4000 állandó lakost számoltak össze. A népszámlálási adatok szerint 1900-ban 1686 fő (lakosság 10,6%-a), 1910-ben 2728 fő (15,9%), és 1920-ban már 3672 fő vagyis Mohács lakosságának 23,2%-a lakott a szigeten.10 A szántóföldeket megelőzően azonban előbb a szállások jöttek létre. A XIX. század elejére ugyanis a városi oldalon a szántók már kiszorították a füves telkeket, ezért a mohácsi állattartó gazdák csaknem mindegyike igénybe vette a szigeti legeltetést és állataik többségét a takarmánybázis közelében helyezték el. E helyek körül - az átteleltetés végett is - mind az állatok, mind pedig az őrzők számára védelmet nyújtó enyhelyeket készítettek, és ezek lettek a szállások. Andrásfalvy Bertalan szerint a XIX. század elejéig a szállásokat a szél ellen nagyobb védelmet nyújtó erdőkbe telepítették, majd miután a város erdővédő intézkedéseket foganatosított, a rétekre költöztek ki. A rétfoglaláskor a birtokba vett területet fűzfadugványozással létrehozott sövénnyel, árokkal vagy sánccal vették 6 PPL. 54/1746. 7 PPL. 28/1747. 8 FÖLKÉR József 1900. 117. 9 FALUDI Gábor - NEBOJSZKI László 2008. 47. 10 NAGY IMRE Gábor 1993. 149. 123
