Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Kovács Endre: Népi táplálkozási szokások a doroszlói sváboknál
Ricc Mátyás családjában még az 1950-es években is abalével főzték a kukoricakását, és vöröshagymát sütöttek a tetejére, télen át ezt fogyasztották ebédre. A népi tejfeldolgozás kapcsán már csak néhány sváb specialitást lehet számba venni. A büdös túró (Stingkäse) úgy készült, hogy a tehéntúrót egy kevés törött paprikával és sóval gombóc formájúra gyúrták össze, és az ágyban toll között addig érlelték, míg penészes bevonat keletkezett rajta. Kenyérre kenve fogyasztották, reggelire tarisznyában vitték a határba. A fejés után a tej egy részét köcsögökbe merték, s amikor az megaludt, leszedték róla a tejfölt, a többi részét pedig nagyméretű edényben kimelegítették, és abból öntöttek túrót. Amikor az két-három nap múlva már jól kicsurgott, akkor egy cseréptálban hagyták állni, és amikor a teteje már sárgulni kezdett, majd összetörték, sót és fűszerpaprikát tettek bele, és abból lett az érett túró, a Faulekäse, mely speciális német ételnek számított. Az ágyban, az ágyneműbe burkolva érlelték, így egyenletes meleget biztosítottak az érleléshez. Amikor már megfelelően érett volt, akkor egy kis vajat hevítettek, s lisztes rántás kevertek hozzá. Utána kisméretű edényekbe töltötték, ahol kihűlt, megmeredt, és azután már csak vágni lehetett, úgy fogyasztották. (Svábul: Kochfaulkäse) Minden háznál tartottak tehenet, s kevert túrót is csináltak, tejföllel összekeverve. A doroszlai konyhákon hagyományosan kétféle sodrófát használtak: a német sodrófa vastag és nyeles, a magyar sodrófa pedig vékonyabb és nincs nyele. A hagyományos paraszti gazdálkodás idején az egyes nagyszabású munkákhoz ugyancsak sajátos étkezési szokások kapcsolódtak. Amikor az emberek megtudták, hogy jön a cséplőgép otthon masinázni, akkor az egész család lázasan készülődött. Az asszonyok a kelt tésztát dagasztották, s a kisült kiflivel és kaláccsal kínálták a gépmunkásokat. Ebédre kakaspaprikás vagy sárga tyúkhúsleves volt, a leveshúshoz paradicsomszószt főztek, s a gangon terítettek. Az asztalnál a gazda és családja, valamint a cséplésnél segítők egy része kapott helyet. A géptulajdonost, a két etetőmunkást meg az előmunkást is meghívták. De itallal az összes munkást megkínálták. Az újbúzás zsákok a gangon lettek fölstószolva, mely által a masinázás, e paraszti munka ünnepi hangulatát igyekeztek kifejezésre juttatni. Bekötéskor, a munka befejezésekor a cséplömunkások örültek, és zöld ágakkal ékesítették a cséplőgépet. Az utolsó szűrüket már ünnepi hangulatban csépelték. Parasztzenész dolgozott a cséplőgépen, aki trombitáján marsot fújt a pelyvahordó asszonyok lába alá. A munkát közös vacsora zárta, mely többnyire báránypaprikás volt. Ilyenkor illett egy kicsit fölönteni a garatra, mindenkinek jó kedve volt, mert addigra a cselédrészt szétosztották. A szüreti munkák során a szüretelőknek mindenütt főtt sonkát adtak reggelire. Az 1950-es években Harjung Maris néninél baromfipaprikást főztek ebédre. A szőlőkunyhóban volt sparhelt, és ott főztek nagylábasban. A kockára vágott főtt krumplit külön tálalták fel hozzá az asztalon. Mindenki szedett belőle a tányérjába, és rámerte a forró paprikást. Ha odahaza főztek, akkor a krumplit belefőzték a paprikásba, és csak este, a szüret végeztével fogyasztottak főtt ételt az emberek. Az ünnepekhez és a jeles napokhoz is számos jellegzetes táplálkozási szokás kapcsolódott, melyek jelentős részénél már elhomályosult a magyarok és svábok közötti határvonal. Anyám 1937-ben Filipován (Szentfülöp, ma: Bački Gračac) tanulta a németes főzést, aki nekem is elbeszélte ottani tapasztalatait. Gyűjtőmunkám során a doroszlai sváb lakodalmi étrendről Vargáné Papp Anna lakodalmi szakácsné beszélte el emlékeit. A XX. század első felében a lakodalomban 30 literes, kétfülű cserépfazékban, nyílt tűznél, vas háromlábon főzték a húslevest, melybe tojást is belehabartak. 97
