Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)

Csorba Béla: Temeriniek első világháborús írott emlékei

szók felől. Rövid idő múlva pedig jöttek vissza az oroszok, ’No ezeket elintéztük’, mondották.”

A bukovinai Radautzba kerülve tudja meg Kozma, hogy a közelben magyarok is élnek. Több társával nekivág a sűrű búzatábláknak, és másfél órás gyaloglás után beérnek Andrásfalvára.

„A falu szép székely házakból állott. Két hosszú utcáján csupa szép galambdúcos székely kapu, a házak előtt a kerítésen beljebb kis virágos kertek, és minden háznál szép tágas, faragott tornác. Odaérkezésünk után megnéztük mind a két hosszú utcát végig, a katolikus és a református templomokat.

A főutcán egyik kapuban egy szabadságos öreg népfölkelő pipázott. Megszólított minket, hogy mi járatban vagyunk. Mondottuk, hogy mi magyarországi magyarok vagyunk, és eljöttünk meglátogatni a mi magyar testvéreinket. Nagyon barátságosan fogadott, és behívott minket a házába. Gyönyörű szép két szobája volt csupa székely varrottassal, és a konyhafalakon fölfüggesztett tulipános és kakasos tányérokkal.” Kozma mintegy három oldalon át ismerteti az andrásfalvi szíves fogadtatást, melynek során megismerkednek a tiszteletessel és családjával, s falu akkori bírájával is, akit véletlenül szintén Kozmának hívtak. Később még egyszer elmentek Andrásfalvára, elbúcsúzni. (Érdekes volna tudni, hogy Kozma József a bukovinai székelyek Bácskába telepítését követően tett-e kísérletet, hogy felvegye a kapcsolatot egykori andrásfalvi ismerőseivel, és hogy kísérlete sikerrel járt-e, de erről semmit sem tudunk meg az emlékiratból.)

Mint mondtam, az interetnikus kapcsolatokat a szerző nagy empátiával ábrázolja, egyedüli kivételt talán a csehek képeznek, akiknek egy idő után nincsen túlságosan jó hírük a fronton szolgáló magyar bakák között. Ezeket az ellentéteket groteszk formában már a Švejk írója is jócskán kamatoztatta világhírű regényének megírásakor. Akár Hašek is megírhatta volna azt az esetet, amit Kozma János emlékirata őrzött meg a feledéstől. A helyszín egy a keleti frontról hazafelé tartó vasúti kocsi, az időpont 1918 eleje, a szereplők mindenre elszánt, elcsigázott, hónapokig az első vonalban szolgáló katonák és egy kalauz.

„Reggel hét órára beértünk Borsára. Borsa már a völgyben feküdt, nagy fűrészteleppel. És itt már a rendes nyomtávú vonatra szálltunk fel. Kényelmesen elhelyezkedtünk egy harmadosztályú kocsiban. Alig haladtunk egy pár állomást, már a kocsiban levő katonák fele aludt. A harmadik megállónál bejött a kalauz, egy cseh katona, és kérte a szabadságos levelet. Mi, akik ébren voltunk, oda is adtuk neki. A szomszéd pádon ült egy bécsi származású őrmester, aki a harminc és feles ágyúknál szolgált, vele szemben a pádon elnyújtózkodva aludt egy fiatal katona, olyan jóízűen aludt, hogy ég a nyála is csurgott. Bizonyosan el volt fáradva szegény. A cseh kalauz hozzá érve kezdte rázni, hogy keljen fel. Az őrmester egyre mondja neki, hogy hagyja aludni, majd ha még egyszer jön, akkor fölkel. De a kalauz mérgesen visszakiabál, hogy ő nem ér reá mindig jönni vizsgálni a szabadságos leveleket. Erre az őrmester azt mondja neki, hogy akkor menjen ki a harctérre, ott lesz ideje, és ne itt, a meleg vonatban hencegjen. A kalauz azt válaszolta reá, hogy csak a bolondok vannak kint a harctéren, és dühbe gurulva, mivel hogy nem bírta a kiskatonát fölkelteni, megfogta a két lábát, és lerántotta a pádról. Erre az őrmester fölugrott és pofonvágta a kalauzt, úgy, hogy verekedés lett belőle. Hogy ki nyitotta ki a kocsi ajtaját, nem láttam, csak azt, hogy az őrmester megkapta a kalauz gallérját, egyet csavart rajta, és nagy ívben kivágta a robogó vonatból. Mi azonnal kinéztünk az ablakon utána, de a vonatnak itt erős kanyarodása volt, és nem láthattuk a cseh kalauzt. Az őrmester pedig nyugodtan leült a helyére és rágyújtott egy cigarettára. (...) Amikor a vontunk beérkezett Királyházára, beszállt a vonatunkba két kakastollas csend81