Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)

Csorba Béla: Temeriniek első világháborús írott emlékei

őr, és kocsiról kocsira járva nyomoztak, hogy honnan dobták ki cseh katona-kalauzt. A mi kocsinkban is kérdezték, de mink azt válaszoltuk mind, hogy itt volt, de ki is ment. Amikor a csendőrök tovább mentek, az őrmester ránk nézett, és a szeméből láttuk, hogy a köszönet sugárzik felénk a katonai összetartásért.

A vasutasoktól hallottuk, hogy a kalauz nem halt meg, csak a keze-lába tört ki.” Kozma József 1918 őszén, sebesüléséből, majd sérvoperációjából épp csak féligmeddig felépülve tér haza Temerinbe. Hogy ezekben a hetekben és napokban mi történt a harctereken és a nagypolitikában, az ma már többé-kevésbé közismert. Arról viszont, hogy mindennek milyen következménye volt a társadalom mélyrétegeiben, a magyar és nem magyar vidéken, különösen a nem sokkal később elszakított területeken, arról keveset tudunk, hiszen sem a hivatásos történészek, sem lelkes helyi kutatók figyelme nem fordult az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásának témája felé, különösen nem a régiók és települések mikrovilágában. Ezért érdekes, amit Kozma a temerini eseményekről írt, és ezért kár, hogy munkájának utolsó oldalait nem ismerhetjük. Lássuk a kézirat utolsó oldalát:

„November elsején, Mindenszentek napján a reggeli vonattal sok temerini katona jött haza. Én csak a lövöldözésre lettem figyelmes. Kiszaladtam az utcára, ahol láttam, hogy a katonák csoportosan jönnek az állomás felől fegyveresen, közöttük Erős Lajos (Cukros) nagy nemzeti zászlót hozva, és a nála levő fegyverrel a levegőbe lövöldözve.

Kiabálta, hogy ’Vége van a háborúnak’, ’Nem megyünk többet a harctérre’ stb. Igaz hogy ő igen keveset volt a harctéren. Talán nem is volt. Engem nagyon meglepett ez. Hirtelenében nem tudtam, hogy mit jelenthet ez. Mi történhetett? Csak álltam, int a sóbálvány. Talán békekötés történt? Egyrészt örültem, hogy nem kellet tovább katonáskodni, hiszen elég volt több mint négy évig. De amikor meghallottam, hogy Gróf Tisza Istvánt meggyilkolták, mindjárt tudtam, hogy nem fog jó kijönni belőle. Egész nap özönlöttek a katonák hazafelé. Olyan volt a község, mint a megbolygatott méhkas. A sapkarózsákat és a csillagokat mindenkinek letépték, és azok jártak benne a legnagyobb buzgalommal, akik vagy egyáltalán nem, vagy pedig nagyon kevés ideig voltak kint a fronton.

Délután én és a Kiss András, aki szintén őrvezető volt, kimentünk a temetőbe, ahol mint azelőtt is, Mindenszentek ünnepén sok nép volt. Ahogy sétálgattunk ott, egyszerre csak elénk áll öt katona, hogy vegyük le a csillagot és a sapkarózsát. A katonák temeriniek voltak, de én egyiket sem ismertem. Mi persze nem akartunk engedelmeskedni, sőt Kiss azt mondotta nekik, hogy még majd maguk is örülnének, ha fent volna. Erre körbefogtak, és letépték mind a kettőnk rangját és sapkarózsáját”

Szűkszavú ismertetőm és a felolvasott szemelvények talán érzékelhetővé teszik, hogy Kozma József évtizedekig az ismeretlenség homályában porosodó munkája - helyi jellege ellenére - sem mindennapi mű, s talán nem túlzók, amikor úgy vélem, hogy érdemes és szükséges volna mielőbb nyomtatott formában megjelentetni a teljes kéziratot.

82