Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Silling Léda: A bogyászi pravoszláv kolostor fémofferei
Árpád-házi szentek sírjai körül - új búcsújáróhelyek alakultak ki, hiszen a keresztény magyarság fontos jellemzője lett Szent István király és az Árpád-házi szentek tisztelete. A régi és újabb búcsújáróhelyek - bármilyen nemzetiségű területen is voltak - hamarosan közös kultuszba fogták össze egy-egy táj népét. A XV. század végén és a XVI. század elején a török miatt megnehezültek a távoli szent helyekre irányuló zarándoklatok, és így sokan a közelben keresték a vezeklés lehetőségét, így előtérbe kerülhettek a helyi jelentőségű, de már ismert kisebb kegyhelyek (lásd a doroszlói Bajkút középkori eredetét!). Az első világháború után is a korábbi búcsújáróhelyek már nehezen voltak elérhetőek, ezért alakultak át a korábbi lokális kegyhelyek regionálisakká.2 A búcsújárás fellendülése a XVII-XVIII. században következik be a Máriatisztelet jegyében. A zarándoklatok ilyen formájának fellendülése éppen egybeesik a XVIII. századi bácskai betelepítésekkel. A betelepülők nemcsak beilleszkednek, hanem magukkal hozzák (leginkább a németek) és meghonosítják szülőföldjük kultuszait, búcsújáró hagyományait, amelyeket a környező magyar és más nemzetiségűek is hamar átvesznek. Itt elmondhatjuk, hogy főleg katolikus területekről hoztak új lakosokat, de a déli, pravoszláv területekről is érkeztek bevándorlók. A búcsújáró helyek körzethatárait és a búcsújárás módját a közlekedés változása és a trianoni országhatárok is nagymértékben módosították.3 Történelme során az egyház számos templomot ruházott fel a búcsúnyerés kiváltságával. Mivel a bűnöket megválthatták búcsúval és a templomnak való ajándékozással, ez igen termékeny táptalajt biztosított a máig tartó offerálás kialakulásának és megszilárdulásának.4 Az offerálás szokása a területen valószínűleg a 18. században, a búcsújárás fellendülésével terjedt el, az említett betelepítések következtében, és éppen a német telepesek által került és terjedt el a mi vidékünkön is. A kegyhelyeknek az a tulajdonsága, hogy az istenség itt szívesebben nyilatkozik meg, gyakrabban és könnyebben siet a hozzá folyamodó testi és lelki segítségére, hozzájárult ahhoz, hogy a gyógyulás érdekében a szenteknek tett fogadalmak a népi gyógyászatban jelentős szerepet tölthettek, tölthetnek be. A búcsújáróhelyen a beteg a legkülönbözőbb tárgyakat hagyhatja a csodás gyógyulás reményében, a leggyakrabban adományozottak a viaszból illetve fémből készült offerek. Ezek olyan identifikációs tárgyak, melyekkel a hívők megteremtik a kapcsolatot leginkább a Szűzanya felé, és ezt a kölcsönös kötelezettségvállalást az offerekkel megpecsételik. A zarándoklatokhoz, a szent helyen eltöltött időhöz sajátos mozzanatok kötődhetnek, olyanok is, amelyek a hivatalos egyházi kereteken kívül esnek. Többé-kevésbé érvényesül a népi vallásosság egyfajta szinkretizmusra való hajlama, amely a különféle forrásokból származó jelenségeket egymással összevegyíti, vagyis kanonizált és paraliturgikus, apokrif hagyomány egymás mellett éléséről is beszélhetünk.5 Az offerálás korszakából megmaradt fémtárgyakat, offereket vagy a kincstárban, vagy kincsként őrizve a szentkép illetve szobor mellett tartják. Ezek a tárgyak - hasonlóan a búcsújáró helyeken vezetett mirákulumos könyvekhez - rögzítik és átadják az utókornak az ősökkel történt csodákat, megmeneküléseket, gyógyulásokat. Sugallják, hogy az adományozók hite nem volt hiábavaló, a Szűzanya meghallgatta kérésüket. így őrzik a bogyáni pravoszláv kolostor offereit is az ikon alatt. 2 BESZÉDES Valéria 2001.46. 3 BARNA Gábor 1985. 184. 4 BÁLINT Sándor - BARNA Gábor 1994. 82. 5BEKIČ, Mirjana 2001. 48
