Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Silling István: Ponyavka, a bácskai sokác nők templomi térdeplője
szoknyáikat hátul megigazítják, hogy lábukból, tarka anyagból kötött harisnyáikból ki ne látsszon semmi. Ha térdelés közben fáradni kezdenek, akkor a lábszárukra ereszkednek, mintegy leülnek, s így megpihennek. Valójában a ponyavka a térdeplő szerepét tölti be, s óvja a nők térdét a fölfázástól, meg valamelyest puhább is a templom kövezeténél. Szondon a nők ezen a ponyavkán állnak, illetve térdelnek a megfelelő időben. Ebben a faluban az a szokás, hogy az újasszonyt az esküvő utáni vasárnap reggel az anyósa vezeti a templomba, s az avatási szertartás előtt ő teríti le a fehér alapú, nagyon gazdag, rózsamintás díszítésű tyilimacot az oltár elé, hogy újdonsült menye arra térdeljen. Amit leginkább hangsúlyoznak: a ponyavka ünnepeken védi a hosszú, fehér, gazdagon csipkézett alsószoknyákat, és a felső színeset is a piszkolódástól. Az idősebb asszonyok, 45 évtől már a padban ülnek, de ott is használják a ponyavkát. Ma már a padban ülők nem is viszik haza a térdeplőt, hanem a maguk szokott helyén a padban hagyják. Szondon megjelentek a Boszniából származó, pamut anyagból szőtt ponyavkák is, amelyek kevésbé díszesek, szinte mindegyik azonos motívumokat tartalmaz, és a színük is szinte monokróm. 2008 tavaszán az elsőáldozási ünnepi misére összesen 10 asszony hozta hazulról a ponyavkát. Ezeket mind maguk szőtték az utóbbi 20 évben. A PONYAVKA JELLEMZŐI A gyapjúból szőtt térdeplőt hajdan minden családban készíteni tudták, s gyapjú is akadt szinte minden házban, hiszen juhot jószerével minden család tartott. A gyapjút maguk készítették el a koranyári birkanyírás után. A festést az északi falvak lakóinak a zombori kelmefestő végezte, de volt egy ilyen festő Monostorszegen is. A délebbi fekvésű falvak (Vajszka, Palona, Bács, Bogyán) asszonyainak pedig a Bács városában működő festő, illetve a közeli Duna másik oldalán fekvő Vukovár városában működő festőműhely festette. A szövőszék, a sztativenak nevezett munkaeszköz sem volt ritka a sokác háztartásokban. A szövés a nők téli munkájához tartozott a hagyományőrző családban. A szövésnél a mintát keresztben szőtték a térdeplőbe, illetve ha az nem csak csíkokból állt, akkor ubirano készítették, azaz beleszőtték a mintát. A lány a kelengyéjével kapja a ponyavkát, s mindenkinek van belőle 3-4 darab, vagy ennél is több. Általában a férjhez menésre készülő lány maga készítette el régen a ponyavkát, de szőhette az édesanyja, a nagyanyja is, illetve falusi szövőasszonyoknál is készíttethették. Nem ajándékozták a ponyavkát, de örökölték. Az ünnep és az egyházi év, meg a nő kora és állapota szabta meg a ponyavka színét. Böjtben és adventban az alapszín zöld, kék, lila. Gyászban fekete, s csak kevés sötétkék vagy lila, bordó csík futhatott rajta keresztül. A csíkokat keresztben, s nem hosszában szőtték a ponyavkába. A ponyavkának mind a 4 széle rojtozott, s a rojt a szőtt anyag szélénél csomózott. A rojt hossza 4-5 cm. Ők is rajtának, avagy prangyenak nevezik ezt a széldíszt. A ponyavka valójában olyan, mint a kötény, csak a kötény felső széle nincs rojtozva, mert azt felkötik. Néhol a díszes ponyavka a fonákján olcsóbb textíliával fedett, hogy védjék a piszkolódástól, kopástól. A ponyavka alapszíne fehér, sárga, kék, piros, rózsaszín, lila, zöld, fekete, barna, mintázata pedig sokféle. Minden mintának megvan a maga neve, s falvanként eltér egyegy motívum közkedveltsége. A csak színes csíkokkal díszített a saracsko (cifra) dísz. Az apró négyzetekre emlékeztető díszítést na pendzserityének (ablakosnak) mondják. A 44
