Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Krupa András: A dunaegyházi szlovák tájház megteremtője és életpályája
KRÚPA ANDRÁS A DUNAEGYHÁZI SZLOVÁK TÁJHÁZ MEGTEREMTŐJE ÉS ÉLETPÁLYÁJA „Dunaegyháza legelső szlovák telepesei 1702-ben érkeztek. Barokk evangélikus templomukat 1775-ben építették. A mintegy másfélezer lakosú helység lakói főként mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak, de a Duna folyam is számos dunaegyházinak nyújtott megélhetést (halászat, hajózás, vízimolnárkodás). Ezt a sokoldalú népéletet tükrözi a szlovák tájház helytörténeti és néprajzi gyűjteménye. A tájházat 1985-ben avatták. Hopka Sándor festő- és mázoló mester a munkája közben fedezte fel a házaknál elfekvő népi értékeket.” E néhány mondat idézet az 1997-ben megjelent Tájházak, gyűjtemények, falumúzeumok című kétnyelvű könyvemből, melyben bemutattam a magyarországi szlovák településeken addig meglévő 25 ilyen jellegű intézményt. Az Országos Szlovák Önkormányzatnak a népi értékeket ápoló alapítványa, a Legatum ma már 49-et tart nyilván. A magyar tájházak keletkezése jóval korábbra tehető. Céljuk az adott néprajzi táj népi kultúrájának őrzése, bemutatása volt. A szlovákoké az 1970-es évektől jöttek létre, s egyre szaporodtak. Az első két tájházat Tótkomlóson és Békéscsabán 1972-ben nyitották meg. A következőt 1975-ben Szarvason az /. Békéscsabai Nemzetközi Nemzetiségkutató Néprajzi Konferencia alkalmából Ján Mjartan, a Szlovák Néprajzi Társaság elnöke és Balassa Iván avatta fel. A negyediket 1977-ben Kiskőrösön alapították. E tájházak valójában a helyi szlovák népi kultúra emlékházai. Létrejöttük az illetékes országos és helyi szervek közös akaratából valósult meg. Viszont már az elsőknél tapasztalható, hogy a kezdeményezők, fenntartók nem kizárólag szakemberek, hanem olyan ambiciózus öntevékeny emberek, vezetők, akiknek a munkahelye közel állt a szép témakörhöz. A tótkomlósi és a szarvasi szlovák emlékház létrejötte a helyi népművészeti, ill. ruházati kisipari szövetkezetnek köszönhető. Vagyis kezdettől fogva a szakemberek mellett a háttérben - vagy éppen az élvonalban - lelkes szlovák amatőr hagyományápolók dolgoztak. Néhány konkrét példával is élünk: Tótkomlóson a termelőszövetkezet egyik vezetője, Lopusni András, aki a szlovák népélet iránt elkötelezett gyűjtő volt, hozta létre az ottani tanyamúzeumot (szétszedvén egy tipikus tótkomlósi szlovák tanyát, s újraépítvén tökéletes mását, berendezve a külterületi lakók bútorzatával - ma is működik). Oroszlányban három áldozatot vállaló helyi lakos, Danis József népművelési felügyelő és az itteni szlovákok tradicionális életét élő két öntevékeny gyűjtő, Mokri Pál és Varga Istvánná hozta létre a házat, de főként Varga Istvánné volt a lelke mindennek. Ő élete végéig ápolta helytörténeti-néprajzi gyűjteményük intézményét. Kiemelkedőek voltak a szlovák magángyüjtők is. így Bokor nógrádi kisközségben Kalocsai Jánosné Krátki Mária saját házában őrizte meg ősei népi kincseit, változatlanul hagyva őket eredeti helyükön. „A gyűjtemény az én tulajdonom, nem gyűjtöttem, csak a régit megőriztem” - vallotta. Ugyancsak magánszorgalomból gyűjtötte a pitvarosi népi hagyomány értékeit Tószegi Gyuláné Hudák Erzsébet egykori termelőszövetkezeti irodista, aki szintén a saját házában rendezte be sokszínű gyűjteményét. Nem is beszélve a legnagyobb és legértékesebb magángyűjteményről, melyet Koppány János tótkomlósi 151 i i
