Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Krupa András: A dunaegyházi szlovák tájház megteremtője és életpályája
lelkész gyűjtött össze evangélikus híveitől. Ma az anyagból az egykori egyházi épületben többszintes múzeumot hozott létre, a város. Ez az a kor, amikor pompázatosán működtek a táncházak, a népi együttesek, melyek egész sora szerepelt a televízió Röpülj páva vetélkedő műsorában. S mindenütt létrejöttek a hímzőkörök, divat lett a ruhákon a népi motívumok felhasználása. Ez még talán nem a kissé lebecsült folklorizmus, hanem a funkcióját egyideig megőrző „modernkori” tiszavirágként kivirágzó népélet. De az az a kor, amikor lelkiismeretlen felvásárlók végigszáguldották az országot, és lesöpörték a padlásokat, hogy szinte ingyen elvigyék az eszközöket, a szerszámokat és az egyéb népi tárgyakat, s drágán eladják a budapesti, városi rajongóknak. A szlovákoknál is kibontakozott az országos dalos mozgalom Vyletel vták (Felrepült a madár) címmel. Később azonban a pávaköröket tükörszóként lefordítva ezt a fogalmat használták szlovákul is: páví krúžok. Ha nem voltak hagyományos szlovák hímzések, elővették a békéscsabai, mezőberényi, szarvasi, tótkomlósi szlovák ködmönök leheletfinom szűcshímzését, s megteremtették a sajátos hímzőmintáikat (sajnálatosan átvették az országosan szinte egyeduralkodóvá vált kalocsai hímzést is). Ebben az időszakban indul a Magyarországi szlovákok néprajza című szlovák anyanyelvű sorozat. Első kötete 1975-ben jelenik meg. S 1977-ben pedig megrendezik az első szlovák néprajzi gyüjtőtábort, és e napokban már a harmincadik zajlik. Ebben a kedvező légkörben született Hopka Sándor gyűjteménye is. Nyilván felfigyelt a médiában is helyet kapó országos áramlatra, s ösztönös gyűjtőből csakhamar tudatos hagyományőrzővé fejlődött. A kezdetek nagyon prózaiak. Hat gyereke született, ki kellett bővíteni a házukat, de alig telt az építőanyagra, a bútorra pedig már nem volt pénze, nem tudta leültetni sem a nagy családot. Általában a hivatalos dunaújvárosi autófényezői munkaideje után házaknál is vállalt festést, mázolást. Az egyik ügyfelének, Petriknénak még használható régi sarokpadja volt. Megkérte őt, hogy nem vitethetné-e el. Az asszony azt felelte: „Miért ne? Majd festesz még nekem, meg fogunk egyezni.” Sőt egy világos asztalt is adott hozzá. Majd behívta a kamrába: „- Gyere, itt egy láda is!” Hopka felnyitotta a fedelét, és ezt olvassa rajta: Túto som si dau robit tisícosemsto ... neviem kelko, platiu som dve koruni a neviem kelko krajciare. (Ezt a ládát 1800 nem tudom hányban készíttettem, fizettem érte két koronát és nem tudom hány krajcárt). Kiderült, hogy a láda a község egykori bírójáé volt. Hazavíve, felvillant benne a gondolat, milyen jó lenne a ládára köcsögöket tenni, s őket virággal díszíteni, ez jól mutatna. Ettől kezdve ahol csak járt festeni, vagy hallott valamiről, elkérte a népi tárgyakat, s magával vitte őket. Közben elterjedt a híre, egymásnak is ajánlották az emberek, és szorgalmazták, hogy vigye el az általuk már kacatnak vélt dolgokat. Az egyik örökös a rokona elhalálozása után azt mondta neki: - „Sándor, menj fel a padlásra, hozd le azokat, nekem nem kellenek, nem is kell fizetned értük.” Ő pedig vitte a köcsögöket, fazekakat, vaseszközöket, régi vasalókat, törülközőtartókat és másokat. Már garmadában álltak a tárgyak, mert - ahogy állítja - mindent, amit a szemei megláttak, elhozott, ha volt értéke, ha nem. A felesége ellenállt, majdnem kidobta őket. De ő most már továbbfolytatta immár szenvedéllyé váló gyűjtését. Miért válhatott Hopka Sándor a helyi szlovákok népi kultúrája értékeinek lelkes megőrzőjévé? Hiszen korábbi életében a szószerinti magas kultúra nem vonzotta. Mint annyian, az általános iskola után Budapestre került, ott előbb motorszerelőnek tanult, de a festés jobban érdekelte, azért lett autófényező. Másutt is, leghosszabban Dunaújvárosban dolgozott, s élte a kisemberek családdal törődő hétköznapi életét. 152
