Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Kalmár Zoltán: Pošto je? - Fostos-e? A nyelvismeret fontossága a társadalmi beilleszkedésben
balkézrü csinálik. Hát hogy lesz az ilyenbű rendes gazda?” A két háború közötti időben a vegyes házasság intézménye még nem működött: „ Beszé ’ni se ’ tudtunk egymássá no meg alkalom se vót az ismerkedésre. Akkó még külön vótak a szerbek meg a magyarok. Külön kocsma, külön dalárda, csitaonica, izé könyvtár. Akik meg tudtak magyarú, ezek az úri szerbek, ezek nem keveredek. ” A város és vidékének magyarságát a gazdasági rétegződés és a foglalkozási ágak strukturálták. így a csoportidentitás széttöredezett, hiszen a lakosság különböző rétegei más-más egyletekben, egyesületekben találkoztak, és ott ápolták anyanyelvűket, kultúrájukat.11 Ennek ellenére voltak olyan közösségi alkalmak, ahol egységesen mutathatták meg magukat. Ezek az alkalmak lehetőséget nyújtottak a városi és falusi közösségek képviseletére egy-egy regionális eseményen és nagyban hozzájárultak az identitásrégió kialakulásához.11 12 A társadalmi csoportok mentén történt szegregáció ellenére a vidék magyarsága megőrizte nemzeti különállását, és ahogyan a szerb lakosok esetében megfigyelhető volt, a jelzett időszakban a magyarság is távol maradt az államilag szervezett ünnepségekről. Korábban - a trianoni döntés előtti időben - a szerbek maradtak távol március 15-e és a Szent István napi újkenyér ünnepről, most a magyarság próbált nem tudomást venni az új állam jeles évfordulós megemlékezéseiről. A két nemzeti közösség magatartása a különállásban tehát közelített egymáshoz, sőt felcserélődtek a szerepkörök, de a magyarsággal szemben a szerbség - lévén, hogy a határőrvidéki korszaktól a városban és annak vidékén élt - ismerte a többség nyelvét, míg a kisebbségi sorba került magyarság nem tanulta meg a vele együtt élőkét. Semmilyen érdeke nem fűződött hozzá, hiszen a korábbi államszervezetben, mint államalkotó, a közigazgatásban, oktatásban az anyanyelve volt a domináns nyelv. Emellett a számbeli abszolút többség - a Tisza melletti magyar tömb ma is összefüggő törzsterülete a bácskai magyarságnak - még napjainkban is képes az ide érkezőket nyelvi illeszkedésre kényszeríteni. A folyamat törvényszerűségéhez hozzá tartozik, hogy mindenütt hasonlóan működik a nyelvi kapcsolatrendszer a szórványokban, a kisebbség-többség viszonylatában.13 A nyelvi másság mellett tovább erősítette az elkülönülés folyamatát a vallási másság, a szakrális tér felosztása. Az etnikai tudatot erősítette a más valláshoz tartozás. A szerbek ortodoxok, más ünnepeket ültek meg és más temetőt használtak. A településen belül is kialakították a saját, homogén falu- és városrészüket, ahová más etnikumhoz tartozók nem telepedtek és nem mentek.14 Emellett az egyesületi éltben is elkülönültek és a gyermekeik által látogatott egyházi iskola is elkülönült a többi tanintézettől. Ez azonban természetes volt a város és vidékének magyarsága számára, hiszen így szocializálódott a közösség.15 Ilyen módon tehát a kisebbség meg tudta őrizni nyelvét, nemzettudatát és ki tudott alakítani egy működőképes modellt a gazdasági kapcsolatháló kölcsönös érdekek mentén történő ésszerű működtetésére. A telepítések következtében ez a korábbi kapcsolatháló sérült, hiszen a hirtelen államalkotóvá előlépett, ám számbeli kisebbségben lévő szerbség gyorsan „elfelejtett” magyarul. A most már egyre inkább akadozó kapcsolatrendszert tovább terhelte a bete11 Vö.: ÓZER Ágnes 2007. 19. 12 Részletesen a témáról KLAMÁR Zoltán 2007. 183-190. 13 POZSONY Ferenc 2007. 50. 14 A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza külön foglalkozik az identitás kérdésével, és azon belül a szegregációval. Lásd PAPP Árpád 2003. 203-210. 15 POZSONY Ferenc 2007.51. 135
