Edvi Illés Károly: Emlékeim a szegedi várból (Kecskemét, 2009)

Edvi Illés Károly: Emlékeim a szegedi várból

Ezt a „röttenetös jussát" gyakorolta a rablókirály, valahányszor egy-egy cimboráját kivégezte. Tettének indító oka azonban rendszerint nem volt valami nemes, eszközei nem voltak tisztelet- reméltóak s legkevésbé sem királyiak. De hát ki is keresne egy rablókirály cselekedeteiben nemes motívumokat, eljárásában tiszteletreméltó eszközöket? Az önfenntartás ösztöne és kényszere volt az az iránytű, mely elhatározásait és tetteit szabályozta. Ez az ösztön pedig nem válogatós az eszközökben.

Egyébként voltak a rablóvezérnek érdemesebb cselekedetei is, mint a fenn előadottak. Pencz Marci már a Návay-féle rablásnál magára vonta haragját kegyetlenkedései miatt. Egyszer azután agyonlőtte az alsóvárosi csordakútnál, mert időközben is vérengző rablásokat követett el. De elpusztultak a betyárok közül hasonló ok miatt mások is, részint általa, részint az ő rendelete folytán.

Csak neki nem lett semmi baja annyi viszontagság és annyi gonosz ember között. Felsősége mindenkit lefegyverzett s személye úgyszólván sérthetetlennek látszott. Ebben is kezére járt a kedvező véletlen. Még ezen a címen, személye sérthetetlenségének címén is elmondhatta, hogy király volt a betyárok között.

XII. A véres nap

A rablókirály nemcsak saját birodalmának volt ura. Rémes hatalmát kiterjesztette az egész pusztára. A tanyai néptől megkövetelte, hogy a zsandároknak el ne árulják, - ezekkel pedig merészen szembeszállóit, ha rákerült a sor. Az utóbbiakkal harcolt, az előbbieket megfenyítette, mikor szükség volt rá.

Ebben a két irányban érvényesítő hatalmát a puszták fölött. Saját biztosságára kitűnő rendőrséget szervezett. Mindig tudta, hogy honnan fenyegeti veszély, pontos értesítést nyert azokról, kik ellene tőrt vetni akartak. Ilyenkor azután talpra állítá a legkeményebb haramiákat s olyan leckében részesítő az árulókat, melytől remegés fogta el az egész pusztát.

96