Wicker Erika: Rácok és vlahok a hódoltság kori Észak-Bácskában (Kecskemét, 2008.)

VII. ÖSSZEGZÉS

ÖSSZEGZÉS A 16. század első harmadára lényegében pusztává vált Észak-Bácska területe: a magyar falvak lakói biztonságosabb vidékekre, nagyobb városokba húzódtak. Az itt haladó fontos török útvonalak azonban a magyar katonák állandó támadásai miatt nem voltak biztonságosak. Ezért a század közepén I. Szulejman rendeletére a Zombor és Baja közti terület három falujába „különböző lakóhelyekről bizonyos mennyiségű rája-nép" és „sátorlakó vándorok" települtek be, akik közül százan „szabados lovasként" szolgáltak. Az első bevándorlókat hamarosan újabbak követték, s a század utolsó harmadára az elnéptelenedett észak-bácskai falvak nagy része újjátelepült. A néhány korabeli ismert defter alapján az új lakosok délszláv-román keverék neveket viseltek, elöljáróik kenézek és primikürök voltak, hitéletükről kalugyerek gondoskodtak. Bár származási helyük és etnikumuk pontos meghatározásával ma még adós a történelemtudomány, annyi bizonyosnak vehető, hogy a Duna-Tisza közére Szeged vonaláig letelepedő balkáni népességet - iszlamizált közösségek mellett - délszlávok és vlahok alkották. Letelepedésük azonban nem jelentett állandóságot: a falvak lakosságának egy része gyakran cserélődött, az elköltözők helyébe új betelepülők jöttek. A magukat a 16. század végén rácnak nevező észak-bácskai balkániak sorsát lényegében a 15 éves háború pecsételte meg. Egy ideig ellenálltak Pálffy Miklós nádor azon kísérleteinek, hogy Esztergom környékére telepítse le őket, majd sokan mégis elhagyták falujukat, hogy biztonságosabb vidékekre költözzenek - terveik szerint csak ideiglenesen. A Pálffy Miklóssal 1598-ban kötött két szerződés szerint ugyanis, melyeket észak-bácskai rác falvak lakosai ill. elöljárói írtak alá, a Rudolf császárnak hűséget esküvő rácok - falujukba való visszatelepülésükig és azután is - adófizetésre kötelezték el magukat. Nemcsak a kis falvakra, de még a népes nagyvárosra, Bajára vonatkozó írott források is hiányzanak a 17. század első két évtizedéből. Csak sejthető, hogy a falujukat elhagyó rácok nagy része soha többé nem tért vissza le, vagy ha visszajött is, tartósan nem maradt: 1622-re „ a Bácskából puszta lett. " Bár az elnéptelenedett vidékekre Oszerbiából és Boszniából származó szerbek is jöttek, néhány északbácskai városban vagy nagyobb faluba földművelő keresztény boszniaiak telepedtek le. A bosnyákok régészeti hagyatékát eddig nem sikerült elkülöníteni sem a török hódítás után továbbélő magyar lakosságétól, sem pedig a 16. század közepén a Bácskába költöző rác-vlah népességétől. A törökök kivonulása a település- és népességpusztulás újabb hullámát hozta, olyannyira, hogy a Duna-Tisza közén Kecskeméttől Szabadkáig és Szegedig elnéptelenedett az egész vidék. Az észak-bácskai hódoltság kori rác-vlah népesség régészeti kutatása 1993-ban, a bácsalmási temető feltárásával kezdődött. A közelmúltbeli dunántúli régészeti kutatásra (Dombóvár) támaszkodva sikerült elkülöníteni jellegzetes hagyatékukat, s ezzel olyan lelőhelyeket a vizsgálatba bevonni, melyeket korábban középkori magyar népességhez kötöttek. A rác-vlah leletanyag elemzése alapján jól elkülönülnek a Dombóvárról és Észak-Bácskából ismert falusi rácok-vlahok és a városiasabb „polgárikatonai" balkániak eddig csak a Dunántúlról ismert temetői (Győr, Esztergom). A 16. század közepe táján Magyarországra költöző rácok és vlahok elnéptelenedett magyar falvakba vagy azok közvetlen közelébe települtek, halottaikat azonban a településektől távolabb, egy magas dombon temették el. A templom nélküli temetők egyrétegűek, rátemetések nincsenek vagy igen ritkák. A sírok viszonylag rendezett sorokat, olykor feltehetően családi sírcsoportokat alkotnak. A téglalap, kissé trapéz vagy ovális alakú sírgödröket többnyire délnyugat-északkeleti és nyugat-keleti, olykor északnyugat-délkeleti irányba ásták. Fenekük csak ritkán vízszintes vagy kissé ívelt; túlnyomó többségükre a padkásán kiképzett forma jellemző, és előfordultak padmalyos (oldalfülkés) sírok is. A padkák közti lemélyedés többnyire középen volt, az aszimmetrikus kiképzés ill. a fenék csúcsos lemélyítése kevésbé jellegzetes. A halottak karjait lepelbe tekerés ill. a koporsóba helyezés előtt hagyományos helyzetbe igazították. Az alkarok leggyakrabban a deréktájon voltak, a vállhoz visszahajlított alkar ritkább. A sírok kis részében megfigyelt ládakoporsós temetkezésekhez több-kevesebb vasszeggel összefogott és ácsolt koporsót egyaránt használtak. A hódoltság kori rác-vlah lakosság temetkezésében azonban a padkako-