Gyergyádesz László, ifj.: „Csavargó”. Mednyánszky László élete és művészete (Kecskemét, 2007)

legalábbis könnyed szín- és fénykezelésében a legmagasabb fokához. Sajnos e korszakának szinte minden műve Franciaországban maradt. Mednyánszkyt foglalkoztatták kora divatos eszméi, s ez műveiben tükröződik. Miri húga és Kállai Ernő szerint Mednyánszky második franciaországi tartózkodása alatt ismerkedett meg a teozófiával és a buddhizmussal az Indiából visszatért André Chevrillon filozófus révén, majd 1904-ben Bécs- ben hallgat teozófiai előadásokat. Naplójából és a később őt meggyűlölő, paranoiás festő tanítványának, Katona Nándornak emlékirataiból“0 kiderül az is, hogy olvasta Helena Petrovna Blavatsky teozófikus alapművét, a Titkos Tant (The Secret Doctrine, 1888). Mednyánszky természetábrázolásai során - a már említett eszméktől függetlenül is - mindig a világ láthatatlan formáló erőit, energiáit kereste, ahogy a tájhoz kapcsolódó misztikus élmény sem válik nála soha programszerűvé, hanem továbbra is a sejtetés szintjén marad.“1,,/! démonok ellen saját vallást alakított ki nyugati típusú, romantikus, nyomokban nietzscheánus elemeket is tartalmazó panteizmus és teozófiai közvetítésű buddhizmus keverékéből, melyben a szociális érzékenység és a katasztrófák - úgy a természet, mint az emberi természet katasztrófái - iránti tárgyilagos, már-már természettudósi érdeklődés kiválóan megfértek egymással, akárcsak védenceivel való bánásmódjában a legmélyebb részvét és a kegyetlen kíváncsiság. 5,22 Itt kell megemlítenünk az ún. Justh-Czóbel-kört is, melyhez nemcsak szellemi, hanem családi kapcsolat is fűzte Mednyánszkyt (a vallás- és kultúrtörténész Czóbel István a sógora volt, Czóbel Minka költőnő pedig annak testvére). A fiatalon elhunyt Justh Zsigmond posztumusz dekadens irányregényében, a felvidéki arisztokrácia világának pusztulását bemutató Fuimusban az egyik főszereplő maga a fiatalon is öreg Mednyánszky (Czobor Li- pót). A szintén e körbe tartozó Malonyay Dezső pedig 1905-ben megírta róla az első monográfiát.2’ Mednyánszky valóban vonzódott a katasztrófákhoz, sőt kereste a velük való találkozás, az átélés lehetőségét. Ezért kereste fel 1878-ban Olaszországban az Etnát is, amikor az kitört: „Az Etna kitörései komolyabbak lettek, elindult ezt közelebbről nézni. Annyira

közelített, ahogy csak lehetett, és csodás dolgokat látott, így zöld gesztenye erdőket lobot vetni és égni, mint a fáklya a láva közeledésére. - O maga is majd veszélybe került, mert míg ő a füst és tűztengert nézte, a láva kezdett a hegy körül folyni, amelyen állt! - Csak gyors futás segíthetett. 24 Ugyanezért sietett 1912-ben Dél- Magyarországra a Temes és a Maros árvízéről hallva: „...Nem volt alkalmam magamat hasznossá tennem, ami ebben az esetben különösképpen balszerencsének számíthat. Valóságos szégyen, hogy ott voltam a legnagyobb áradások közepette, és kitűnő evezős létemre még csak egy patkányt sem húztam ki a vízből; az a baj, hogy kissé későn érkeztem. De látni gyönyörű hangulatokat láttam, egészen világvégeszerűeket. Komor felhők, felhőszakadások és barnássárga víz mindenfelé. A víz itt-ott nyugodtan folydogált, de többnyire félelmetes gyorsasággal rohant tova, fákat, gerendákat és állati hullákat sodorva magával.”23

De Mednyánszky a természeti mellett ugyanúgy vonzódott az emberi, testi és lelki katasztrófákhoz is. „...betegesen lázas erőlködések látványa. (Az érzéki fanatizmus erjedése, rendkívüli testi szenvedések. Szadiz- mus.) Ez a medréből kilépett, öngyilkos, reproduktív ösztön. Ebbe az irányba való egy eleven szervezet kínzása, mivel érzéki gyönyör és fájdalom egymással rokonok. (...) A művészet széles közönsége szempontjából manapság az a legérdekesebb, ami az önmegsemmisítés vízszintes irányában tart. Kivált, ha van benne valami a szakrilégiumból. Pl. viviszekciólb, szadikusan izgatott néző jelenlétében. Kínos ítéletvégrehajtás, amelynél a bírák egyike a szadikus és érzéki izgalom kétségtelen jelét adja. Úgy kell ábrázolni a tárgyat, hogy a lelki folyamat világosan láthatóvá váljék.”1 Mednyánszky sajátos lelki alkatához, látásmódjához a lelki átélés, a mély részvét mellett a szinte természettudományos ihletésű, alaposságú és szenvtelen külső megfigyelés ugyanúgy hozzátartozott, sőt gyakran teljes mértékben együttműködött: „Mielőtt J elment volna, még egyszer megmutatta kisfia hulláját nékem. Sírt és mégis nézte, nem tudott elválni tőle. A hulla arca fehér és viaszsárga volt, kezei szintén, de a test a láb felé már a közelgő felbomlás nyomait viselte kék és zöldes foltokat láttatva.”2S