Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Zorn Antal: Névmagyarosítás Baján és néhány környező településen a XIX-XX. században
földjét, minden megtakarított pénzéért birtokát gyarapította. Szerepe volt a csípősségmenetes fűszerpaprika kikísérletezésében, a majoránna és a gyógynövénytermesztés népszerűsítésében. Míg a falu népe elsősorban az önellátásra törekedett, ő csekély birtokán szinte teljes egészében az árutermelésre állt át. Egyszer a falu megrökönyödésére háromezer öl káposztát ültetett, majd a termést nem a helyi zsidó kereskedőnek adta el, hanem jóval drágábbért Kiskőrösön és Solton értékesítette. Volt olyan - írja lánya -, hogy a Merkler-malomban tizennyolc pár kő, csak az ő paprikáját őrölte. (A malom a világ legnagyobb paprikamalma volt, zsidó volt a tulajdonosa, aki nagyon szerette édesapámat.) Amikor egy négyszögölnyi búzát sem vetett, legény fiát a lányok azzal kezdték bosszantani, hogy nem lesz a családnak kenyere. Erre mondta aztán az anya azt a provokatív mondatot, ami egy francia királynénak az életébe került. Mondd meg nekik, ha nem eszünk kenyeret, majd eszünk kalácsot. Hasonlóképpen jómódú család volt Bátyán az egyik, Lovász ragadványnevű Harangozó família. Érdekes, hogy ősüket még a 19. században gróf Vigyázó Ferenc sárisápi birtokáról azért költöztette bátyai birtokára, mert itt is versenyló-tenyészetet akart létesíteni, s a Harangozó ős lett volna a lovásza. A terv, úgy látszik, dugába dőlt, de a Harangozok itt maradtak, s családjukban éppen úgy, mint Hegedűséknél, kedveltebb volt a magyar szó a rácnál. Harangozó László magnetofonba mondta családja történetét. A nagypapa a 20. század elején még negyven kisholdon gazdálkodott. (Körülbelül egy jobbágytelken). Négy gyermekére tíz-tíz holdat hagyott. Amikor Márton fia megnősült, felesége is ugyanennyit hozott a házhoz. Mivel Márton volt a legkisebb fiú, ő tartotta el szüleit, ami azt jelentette 1941-ig, hogy együtt laktak, együtt gazdálkodtak. A gazdaság jövedelme fölött azonban az öreg gazda rendelkezett. így történhetett meg, hogy a felnőtt, szintén már négy gyermekes Márton vasárnaponként, ha el akart menni a katolikus körbe kártyázni, vagy egy pohár sört meginni, apja elé kellett állnia, hogy ötven fillért vagy egy pengőt kérjen tőle szórakozására. Szintén érvényesült ez a nagycsaládi függőség a női ágon, a gyermeknevelésben. Ha a családtörténet elmondója, Harangozó Laci, kicsiny korában zsíros kenyeret szeretett volna kapni, anyja az ajtóba állította őrszemként. Ha nagyanyja megjelent, köhögnie kellett, ezzel jelezve a veszélyt. Addig édesanyja a kamrában megkente a kenyeret gyermekeinek, majd zsíros felükkel lefelé fordíttatta, s a zsírtalan felét szórta meg sóval-paprikával.. Ha ugyanis így látta a szigorú nagymama, csak annyit mondott: Aki éhes, annak a sós-paprikás kenyér is ízlik Ha a Hegedűs családnak telefonja volt a harmincas években, Harangozóéknak meg nagy antennás detektoros rádiójuk. Hegedűs Márton folyton úgy érezte, hogy a bátyai malmokban kitűnő paprikáját elcserélik, ezért vidékre vitte termését őrletni. A háború alatt meg az itt eddig ismeretlen pritamin paprikát kezdte el termelni, s jobban keresett vele, mint a fűszerpaprikával. Béreseivel úgy bánt, mint családtagjaival. A bátyai ember ugyanúgy, mint a magyar parasztság túlnyomó többsége, a 20. században még mélyen vallásos volt. A templom minden misén, litánián zsúfolásig megtelt. Zengett az ének a körmeneteken. Hosszú ideig minden újhold vasárnap is körmenetet tartottak. Kinézték maguk közül azt, aki nem járt templomba. Papjukat, kántorukat, az itt működő apácákat szinte tejben-vajban fürösztötték. Egy-egy vasárnap némelyiküket annyi helyre hívták meg vendégségbe, hogy nehéz volt eldöntenie, kit ne sértsen meg visszautasításával. Az érseki látogatáskor, elsőáldozáskor, bérmáláskor hatalmas vendéglátásokat rendeztek. Ha bátyai papot szenteltek, megajándékozására a falu százezreket gyűjtött össze még a legutóbbi években is. A templom, a zárda és a kálvária takarítását, az úmapi sátrak felállítását mindig annyian végezték, hogy gyorsan elkészültek vele. Jómódú emberek mindig állíttattak útmenti kereszteket, templomi szobro-230
