Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Simon András: Aratóünnep Zenta-Felsőhegyen
koszorúkat. A mára már sokak által különlegességnek tartott paraszti étkeket, a házi füstölésü sonkát és kolbászt, az ízesített túrót valamint a házikenyeret a verseny után az érdeklődők megkóstolhatták. Szívesen kínálták az aratásból visszatért asszonyok a kisüsti gyümölcspálinkát is. A számos kérdést megfogalmazó, fotó- és videofelvételeket készítő kutató sem kerülhette el a megmérettetést - azaz, ahogy a helyiek mondták, hogy: „ van-e egy fityókos a pofája... ”, vagyis egy hajtásra meg tud-e inni egy fityók (fél deci ürtartalmú, lefelé hasasodó kis üveg) házi pálinkát. Nyolc óra után az egyes települések csapatai lovas fogatokkal, traktorokkal és autóbuszokkal indultak a határba, a rendes aratáskor kombájnnal le nem vágott, kimondottan a verseny céljára meghagyott és kijelölt gabonaföldre. Minden aratóbanda kapott egy számot, ennek alapján foglalhatták el a sorsolással juttatott parcellákat, a verseny színhelyét. A „színpad”, ahonnan a program irányítása történt, egy teherautó platója volt. Innen hangzottak el - a szervezők részéről - a mikrofonba mondott, kihangosított köszöntő- és megnyitó beszédek, melyek a csapatoknak sok sikert, a vajdasági termelőknek pedig a jövő évre még több búzát kívántak. Saját versével üdvözölte - felgyógyulása alkalmából - a résztvevőket a szajáni Gubacskó Margit, aki egy korábbi aratóverseny résztvevőjeként szívinfarktust kapott. Jelképesen ő és Rózsa László nyitották meg a többször hangsúlyozott hagyományos jelzővel illetett aratóversenyt az egyik parcella sarkán néhány kaszavágással.14 A „munkához” a zenekar biztosította az állandó jókedvet. Minden csapat a területe mellett elhelyezte az aratók reggelijét, lehetőleg úgy, ahogy azt néhány emberöltővel ezelőttről tudták, látták, hallották. A zsűri a pontozáskor az eredetiség, hagyományosság és hitelesség szempontjai alapján rangsorolt. Ezt az elvárást a résztvevők is tudják, s meg is fogalmazták: „A röggeli kinn a fődbe. Azt kötelező hozni. Kockás konyharuhába ’ vagy szakajtóruhába ’, és akkor kis kulacsból itták a pálinkát. Mindent kötelező hozzá hozni: szalonnát, vöröshagymát, túrót, mög ilyen dogokat, amit valamikor is öttek az embörök. Vannak olyan szabályok, hogy nem szabad plasztik kulacsból inni a vizet, hanem miben vitték valamikor a vizet, hogy vitték, mi volt a szerszám? Minél inkább az eredetiségre törekedjünk. Ugyanúgy, ahogy régen vót: kacatos ruhába ’, fótos ruhába ’, mezítláb, marokszedó kuka fából, korsó, miné ' régebbi, úgy osztályoz a zsűri. ” A több ízben is körbejáró bírák valóban ilyen szempontrendszer alapján pontoznak. Fontos az öltözék, a lábbelitől (vagy éppen a mezítlábtól) a kalapig, számít az élelem, az edények és természetesen fontosak az aratáshoz használt munkaeszközök is. A versenyfeladat az aratóbandák számára többrétű: az ún. hagyományos aratás, marokszedés és keresztrakás mellett nevezhettek a csapatok gyorsasági kaszálásra is. E versenyszámban éppen a bosnyákok aratóbandája bizonyult a legeredményesebbnek. Ezt követte a mezítlábas tarlófútás, a kötélhúzás, a szkanderverseny és az ún. parasztbírkózás. Ez utóbbiak - kezdve a gyorsasági kaszálástól - már olyan, mondhatjuk: populáris elemei az aratóversenynek, amelyek a hagyománynak tekintett egykori gyakorlathoz egyáltalán nem köthetők, csupán szórakoztató részei az eseménysornak, s egyben a hagyományalkotás, a közösségi és közösségek (egyesületek) közti kapcsolatoknak, az önmeghatározásnak az eszközei. Ugyancsak ezt erősíti a közös ebéd (birkapörkölt), ami után a zenészek asztalról-asztalra járva húzzák a nótát. A program az eredményhirdetéssel zárul: a helyezettek a különféle ajándékcsomagok mellett lisztet kaptak teljesítményük díjazásaként. 14 Az aratás ilyen, vagy ehhez hasonló szimbolikus megkezdésére több adatot tudunk felsorakoztatni a Kárpát-medencei magyarság és a nemzetiségek népi kultúrájából. Vö.: BALASSA Iván 2001. 384., MÁNDICS Mihály 1992. 141. 22
