Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Silling Léda: Kupuszinai emlékezések régi piacokra
Milyen volt az életük ott, azokban a hetekben, amíg az árut dinárra, később márkára váltották? Aki rászánta magát, hogy Zágrábba megy szerencsét próbálni, idegenbe ment. Nem várták ott jó barátok, és ha volt is falusi ismerős a piaci árusok között, nem fogadták az újonnan érkezőt szívesen, mert rontotta a forgalmat, a botot (üzletet). Zágrábról beszélek, mert „odajárt a fél falu”, és ha a régi jó piacról van szó, mindenki erre gondol. Az érkezés még azzal a gonddal is járt, hogy raktárt kellett találni az árunak, ami másnap estére a pályaudvarra érkezett, mellé „fúharost” (teherautóval rendelkező szállítást vállaló személyt), aki rakodik is, szállít is. Nem volt mindegy, hogy melyik piacon szeretett volna árulni az érkező, más volt a raktárlehetőség, más volt a kirakodási lehetőség, más volt a fogadtatás. A zágrábi Főpiacon lépcsőn kellett a padokra hordani a termékeket. Nehéz volt, főleg az asszonyoknak. Néha egy-egy férfi felajánlotta a segítségét, de olyankor cserébe esetleg kértek is valamiféle ellenszolgáltatást. A Branimir volt ilyen szempontból a legjobb piac, mert ott „nem köllött hurcókodni” - mondják. A rakodás volt a legnehezebb része a munkának. A fizikai megterhelés sok aszszonynak okozott életre szóló betegséget, hát- és gerincfájdalmat. Sok asszony vállán ment keresztül többször is majd egy vagonnyi termény. A piacos élet mindent áthatott. Aki egyszer elment Zágrábba, az ott is maradt egykét hétig, amíg az áruja el nem fogyott, de többeknek az otthon maradottak készítették az újabb „térit”2, küldték utánuk, hogy legyen mit eladni. Otthon felpakolták a vagonba, postán jelezték, hogy mikor érkezik, milyen számú kocsiban. Sokszor egy hónapig is ott ragadtak, amíg volt mit árusítaniuk. A hosszú ott tartózkodás alatt többnyire ugyanazon a helyen aludtak. Voltak bérelt ágyaik, szobáik, vagy egy ilyen célra kialakított szálláson vettek ki éjszakára egy-egy ágyat. A Branimiron megesett, hogy a padok alatt készítettek maguknak ideiglenes szálláshelyet, ahol éjszakára meghúzhatták magukat. „Sátrat csinátunk a pad alatt, ősz ott aludtunk. Egysző fölébredtünk, ősz hó vót. A goszpogyák csudákoztak, hogy jé ... vi ovde spavate.” A nagyságák, akik a piacon megvették terményeiket, még szállásadóikká is válhattak. Egy szobát öten-hatan béreltek. Nappal a piacon álltak, csak estére mehettek a szállásra, hogy kipihenjék magukat. Hivatalosan nem voltak bejelentve, senki sem tudott arról, hogy ott vannak, így ha vendég érkezett a házhoz, akkor lapítottak, csöndben ültek vagy halkan beszélgettek, hogy észre ne vegyék őket. A nagyságáknál többször előfordult, hogy annyian összeverődtek, hogy nem fértek el a szobában. Ilyenkor a konyhában is megágyaztak nekik, de amíg az úr nem ment el aludni, nem tudtak ők sem elszenderedni. A háznál, a szálláson beszélgettek. Mindenki tudott a másikról mindent, ki hogy árult, ki kapott sokat, kinek mi ment jobban. Mindenki előkerült, mindig arról beszéltek, aki éppen nem volt jelen. Pletykáltak is, elmondták, kinek született fia, lánya, ki kinek a szeretője, a „falunak minden részirü van ott szó”. A szórakozás sem maradhatott ki az életből. Nem mindenkinek volt rá lehetősége, de előfordult. Szívesen emlékszik fiatal korára egy ma már idős bácsi. Elmondtam, hogy ifjú házasokként a feleségével az Ilicára jártak. Az Ilica a gazdagok piaca Zágrábban, kettőig van nyitva. Utána elmentek a gazdasági kiállításokra, itt találkoztak először a 2 Teri: a falusi tájszólásban terhet, súlyos rakományt jelent. 188
