Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Silling Léda: Kupuszinai emlékezések régi piacokra
borból az esti vonattal. Ők és a koma is éppen egy vagonba szálltak. Az asszonyok azonban már nem Zágrábba mentek, hanem egy általuk felfedezett új piacra, Sziszákra. A vonat ugyanaz volt, csak korábban kellett leszállni, és röviden, de egy másik útvonalon tovább utazni. A vagont hárman töltötték meg áruval, és előre elküldték, rajtuk kívül senki sem tudta, hogy hová. Ők viszont ugyanazzal a vonattal voltak kénytelenek utazni. A megoldás az volt, hogy kiugranak a vonatból. Az utolsó kocsiba szálltak, oda hol más falubeli már nem ült. A koma ellenőrizte őket, de nem maradt köztük. Minden állomáson figyelte, hogy leszállnak-e, mert szerette volna tudni, honnan származik hármójuknak az a sok pénz, amit haza vittek. Az asszonyok észrevették ezt a leskelődést, és a megfelelő állomás előtt, amikor a szerelvény már lassított, egymás után kiugrottak a kocsiból, és azonnal a vonat mögé, a sínekre futottak. Amíg a vonat meg nem állt, gyalogoltak utána. Addig vártak, amíg újra el nem indult a szerelvény, aztán felmásztak az állomáshoz, és átszálltak az új piacot jelentő vonatra. Senki nem tudta követni őket, pedig háromszor is megtették ugyanezt a kört, és jó pénzért tudták eladni árujukat. Visszafelé úton éppen a komával azonos vonaton utaztak. Rá is kérdezett, hogy melyik piacon voltak, sejtette, hogy nem jártak Zágrábban, mégsem tudta kideríteni, hogy merre jártak („nagyon jó piacunk vót”). Akad a kutatás közben olyan eset is, amikor igaz ,jó pénzt” kaptak, de a körülmények miatt nem vállalkoztak többet arra az útra. Bocsa János bácsi hosszú évekig járt a tuzlai piacra. Egyik alkalommal rokonával összetanakodtak, hogy Boszniában próbálnak szerencsét, oda visznek majd árut. Ketten megpakoltak egy vagont és elküldték Focsára, Bosznia szívébe. A távolságát is Tuzlától mérte, nem pedig a falutól, hiszen többet tartózkodott ott, mint otthon. Hatvannégy kilométernyire volt az eredetileg megszokott piacos helyüktől az új lehetőség. Focsán volt a legnagyobb politikai fegyház, a Drina partjára épült, itt áll Bocsa bácsi szavai szerint a híd, amelyről Ivó Andrié írta Nobel-díjas regényét, a Na Drini cupriját (Híd a Drínán). Boszniáról még annyit mondott, hogy akkor ott nagyon nagy volt a szegénység, alig terem olyan áru, amit ők termeltek itt a faluban. Bosznia határáig a vagonnal együtt kellett utazniuk, mert ott keskenynyomtávúak a sínek, és ezért egy másik vagonba rakták át terményeiket. „A legnagyobb dzsungelba mentünk. Csak egysző, soha többet nem!” A börtön és a kórház azonnal megvette a vagon árut, sok pénzt kaptak, a hotelba (szállodában) pihenhették ki az utat, az izgalmakat. Többet nem mentek, egyrészt az ún. „dzsungel” miatt, másrészt az otthon üzemelő földműves-szövetkezet vezetője miatt. A szövetkezet felvásárolt mindent, és jól fizetett nagyon sokáig, aztán leváltották a vezetőjét és hiába volt szép árújuk a falusiaknak, többé nem tudták úgy átadni, mint régen. Elet és halál a piacokon A kupuszinai sokszoknyás asszonyokat az ország minden nagyobb piacán ismerték. Tudták róluk, hogy saját maguk termelte árut szállítanak, a minőség garanciái voltak. Mégsem volt könnyű élete a piacra járó embernek. A termelés, a készítés, a be- és kirakodás, a hosszú út fárasztó volt. Évtizedekig járták ezt az utat, vitték batyujukat s vele keresztjüket, hogy a család közben otthon tudjon miből élni, tudjon házat építeni, traktort, földet venni, lakodalmat rendezni. A piacokról haza hozott pénz jelentette a könnyebb boldogulást, magát az életet abban az időben, valamint sokaknak jelenti még ma is. 187
