Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Lepár Karolina: Horgosi magyar borbélyok
után segédként dolgozott még nála fél évet, majd a következő munkahelye a szabadkai kórházban volt. Dolgozott még Mitrovicán és Vinkovciban is, majd három év alatt lejárt a segédideje. Inaskorában sok helyen megfordult: egy helyen nem lehetett ledolgozni, több fele kellett menni barangolni. Tanács János 1955-ben váltotta ki az iparengedélyt. Elmondása szerint akkor már annyi női fodrász volt, hogy arra nem váltotta ki, mert nem érte volna meg. A mestersége mellett eljárt lakodalmakba zenélni, játszott trombitán, hegedűn, nagybőgőn és dobolt is. Még leventeként kezdett hangszeren játszani, később játszott a katonazenekarban is. 1953-ban nősült. Feleségével 4 hold földön gazdálkodtak, volt szőlő és szántó is. Eljárt lakodalmakba, kocsmákba, bálákba zenélni. Egy jó lakodalom keresetéből tudott venni egy hold földet és még maradt is egy kevés. Egy fia és három lánya született. Mindegyiket megtanította a mesterségre, ők is ott segédkeztek a műhelyben, amit megkerestek, az az övék volt. Amikor már elég idősek voltak hozzá, kijárókhoz is mehettek, ilyenkor a pénzt megtarthatták. Édesapjuk mindezt azért szorgalmazta, hogy jobb kedvvel csinálják. Azonban mire kiválthatták volna az engedélyt, anynyira rosszul kezdett menni az üzlet, hogy utóbb már nem kellett se inas, se segéd: bejöttek a jó gillettek meg a trimmerek, azzal maguknak is meg tudták csinálni. 1977-ben elment állami helyre dolgozni. Vasbetonszerelő lettem Újvidéken, hogy tudjam a lányokat stafirozni, lakodalmat csinálni nem futotta a műhelyből! 1983-ban ment innen nyugdíjba, most két nyugdíjat kap, egyet innen egyet az ipar után. Ezután szezonmunkákat vállalt a kishorgosi majorban. Tanács János elmondása szerint amikor ő elkezdett dolgozni, Horgoson 27 borbélymühely működött, mindnek volt inasa és segédje. Saját üzlete 1984-ig volt, ekkor zárt be. Alkalmi műhelyként azóta az előszoba szolgál. Lepár Piroska is Horgoson született, 1934-ben. Szülei majorsági cselédek voltak. 16 évesen kezdte az iskolát, majd 1948-ban ment inasnak. 1952-ben szabadult, majd fél évre rá lehívta a volt mestere, Pintér József, Pulára. Itt két műhelyben dolgozott egyszerre, egyik helyen mint borbély, másik helyen mint női-férfi fodrász. Három és fél hónapot tölthetett csak ott, mert a helyi háborús konfliktus és az édesanyja hazahívta. Miután hazajött, annál Neducsity Peronál lett segéd két és fél évig, aki átvette Pintértől az üzletet. 1956-ig volt segéd, utóbb Kohajda Jánosnál, aki átvette Neducsity üzletét. Szerdán, szombaton és vasárnap dolgozott nála. Ekkor Kohajda János már udvarolt neki és 1956-ban össze is házasodtak. Ezután együtt dolgoztak, tartottak segédet, üzletüket 1964-ben átköltöztették az akkor vásárolt házukba. 1990-ben csuktak be, Lepár Piroska azóta a hátsó kiskamrából kialakított műhelyében dolgozik. A GYÓGYÍTÓK A horgosi öregek még mesélnek olyan borbélyokról, akik egykor gyógyító tevékenységet folytattak. Az emlékezet már csak a negyvenes évekig tartja számon őket, korábbiakról már nem tudnak mesélni. Mivel régen kevés volt az orvos, és sokak számára nem volt anyagilag elérhető, ezért inkább a borbélyokhoz fordultak segítségért. Tevékenységeik közül különösen a foghúzást emlegetik. Működésüket e téren szigorúan nem tiltották, az 1923-as népjóléti miniszteri rendelet,1 miszerint az érvágás és köpölyözés orvosi feladat, nem volt érvényes rájuk, mert a települést 1920-ban Jugoszláviához csatolták. Később sem okozott problémát a gyógyítás, a hatóságokkal senkinek sem akadt gondja. Ennek az lehet az oka, hogy soha nem vállaltak el olyasmit, ami felülmúlta volna a tudásukat, ilyenkor inkább orvoshoz küldték az illetőt. Az orvosi ellátás fejlő1 GRYNAEUS Tamás 2003. 129. 176
