Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Kustár Rozália: A népi gyógyítás hagyományai a német nemzetiségű Hartán és a szlovák Dunaegyházán
már az adatok töredékessége, különböző súlypontozása miatt sem. Többször előfordult, hogy néhány növény, eljárás nevét csak a nemzetiségi nyelven ismerték, máskor hiába kérdeztünk rá a sváb vagy tót megfelelőre.4 A népi gyógyító hagyomány szétesését, háttérbe szorulását mutatja, hogy minden adatközlő általában csak arra emlékszik, amivel egyszer konkrétan őt, vagy családtagjait gyógyították5. A hagyomány széthullására foghatjuk például, hogy néhány szer használata Dunaegyházán és Fél Edit gyűjtéséből Hartán is ismert, de Hartán ma már nem leljük emlékét, ilyen pl. torma gyógyító célú felhasználása. Ennél meglepőbb, hogy Hartán a mai napig több népi gyógyító is működik, akik különböző módon és tudásanyaggal, de átmenetet képeznek a „házi” és a hivatalos orvoslás között, és az emberek bizalommal fordulnak hozzájuk, alkalmazzák szereiket. MEGELŐZÉS Az egészség, szépség biztosítása érdekében Hartán úgy tartották, ha áldozó csütörtökön korán reggel lemennek a Dunára a fiatal lányok, megmosdanak, egy kanna vizet hoznak - úgy, hogy közben senkinek nem köszönnek, senkivel nem beszélnek, akkor szépek, egészségesek lesznek egész évben. A szépség megőrzése érdekében a hartai lányok, miután lefejték a tehenet, 1 -2 óra múlva, mikor föle lett, azt leszedték, azzal arcukat, bőrüket bekenték. Általános tisztálkodásként a férfiak hétvégenként - szombaton és vasárnap kora reggel levitték a lovakat a Dunára, ott megfürdették őket, aztán ők is megfürödtek, akkor nő nem ment le. Dunaegyházán némelyek az emberi vizelettel való mosdásnak tulajdonítottak szépítő hatást. Betegség megelőzése képen, ha semmi baj nem volt, mindkét községben kamilla(Kamille; marvančok), akácvirág (Escherplít; kviet’a) és hársfateát (svábul Lindetee) ittak. Hartán a házak előtti hársfákról bárki szedhetett, de volt olyan asszony, aki a kertjükben lévő hatalmas hársfa virágát szárította a padláson, és úgy adott belőle mindenkinek. Dunaegyházán a csalánt {pŕhľava) tartották még általános méregtelenítő teának, egy adatközlő rokona a szovjet fogságban nyersen ette, az állította, ezért nem kapott tífuszt. Hartán a csalán - Prenésl - péppé főzve, fájós, dagadt testrészre tették. Hartán a bodzát {Hoir) teaként nemigen itták, viszont sok-sok bodzalekvárt ettek, étvágyerősítőként tartották számon.6 * Gyűjtötték a gyalogbodzát is {Atich),1 amiért a Solti- szigetre jártak, többen összefogtak, kocsival mentek, hordókba szedték, kisebb présekben kipréselték, üstszámra főzték. Általában külön-külön főzték a kétfajta bodzát, de volt, aki összefőzte. Bodzalekvárt Hartán ma is sokan főznek még. Dunaegyházán ezzel szemben inkább teának itták, a bodza bogyóját mérgezőnek tartották, lekvárt sosem főztek belőle. 4 „ Magyarul emlékszem " (Dunaegyháza). 5 „ Volt ilyen is, de nálunk nem, nem tudom. " „ Erre nem emlékszem. Ilyesmi nem fordult elő nálam " (Dunaegyháza). 6„...Hartán alig van ház, ahol a kert végében ne állna egy bodzabokor. De bejárják bodzaéréskor Soltot és Patajt, honnét nagy hordókban viszik haza a bodzát. ... Igen nagy a szerepe (a lekvárnak) az orvoslás terén: tüdő- és szívbajos kanállal eszi, megvágott kéz gyorsabban gyógyul, ha bekenik vele, szoptató asszony duzzadt mellét ugyancsak bodzalekvárral keni, stb.” Fél 1935. 25. Egyik adatközlőnk szerint a bodzalekvár „ az nem úgy volt jó, nem kenyérre kenni és enni, hanem ha azt az ember úgy elkezdte nyalogatni, akkor nem tudta abbahagyni. " 7A gyalogbodzának édesebb az íze, „az még jobb volt. ” 142
